Kuba fellázad?

Úgy tűnik, már az egykori kommunista világ karibi bástyája sem a régi. Ezt tükrözik azok a vélemények, amelyek szerint társadalmi robbanás fenyegeti Kubát, legfőképpen a szaporodó gazdasági problémák – a mind nehezebb megélhetés, a tömeges munkanélküliség és az élelmiszerhiány – miatt. Erre figyelmeztetett a szigetország egykori ENSZ-nagykövete is, aki tizenkilenc társával együtt a közelmúltban Floridával cserélte fel hazáját. Alcibiades Hidalgo, akit leváltása, 1993 óta tartottak megfigyelés alatt a rendszert bíráló észrevételei miatt, mindamellett úgy véli: a fegyveres erők még mindig megvédenék az itteni nagyvezér, Fidel Castro forradalmát. Fontos megjegyezni, hogy másfél évtizede Hidalgo a legtekintélyesebb személyiség, aki ki tudott szökni Kubából. Rafael del Pino ezredes példáját követte, aki 1987-ben menekült el, és a Disznó-öbölbeli válság során 1961-ben döntő szerepet játszott, éppen az amerikaiak legyűrésében.
Ha már rendszerváltásról esik szó, az elemzők sokkal árulkodóbb jelnek tartják a terebélyesedő cukorválságot. A 11 millió lakosú szigetország cukorexportból származó jövedelme 1995 és 2001 között 1,1 milliárd dollárról alig 0,4 milliárd dollárra esett vissza. Castro ebből finanszírozta forradalmát 1959 óta, amikor megdöntötték Fulgencio Batista rezsimjét. Ám másfél évtizede még háromszor akkora volt a cukor ára, mint most. S míg a múlt század kezdetén Kuba volt a világ legnagyobb termelője, a XXI. század küszöbén már több mint 100 országban készítenek cukrot, és sokkal hatékonyabban állítják azt elő, mint a szigetországban. Ekként – ha úgy tetszik – a közelmúltban maga Castro indította el a rendszerváltást azzal, hogy bejelentette: hamarosan a felére csökkentik a cukorgyárak számát, amelyekből ma még 156 üzemel, és a legutóbbi időkben hozzávetőleg 500 ezer embernek és családjuknak a cukoripar biztosította a megélhetést. Ha ezekre a gyárbezárásokra sor kerül, akkor a cukorral a rezsim szimbóluma is eltűnik egyszeriben. Egyrészt kiürül a forradalom pénztárcája, másrészt még többen jutnak a munkanélküliek sanyarú sorsára. A kubaiak azonban élelmesek; még az is megtörténhet, hogy áttáncolják a rendszerváltást. Újabban a hírek szerint a szórakoztató idegenforgalomra koncentrálnak, s a turizmus immár kétmilliárd dollárt hoz évente, ami több mint négyszerese a cukorexportból származó bevételnek. Castro a jelek szerint hagyja, hogy országában lassan már általános fizetőeszközként használják a dollárt, és a turisták közt feltűnően sok legyen az amerikai.
Ám miközben ő maga mind engedékenyebb, szinte érthetetlenül bekeményedni látszik Washington politikája Havanna irányában. George W. Bush amerikai elnök idáig meglehetősen ridegen reagált Castro békülékeny gesztusaira, és egyre csak azt hajtogatja, hogy lényeges politikai és gazdasági reformokhoz, s a 2003-ban tartandó szabad választásokhoz köti a kétoldalú kapcsolatok javítását. Még akár be is válhat a számítása, ám Jimmy Carter korábbi amerikai elnök máris elhibázott Kuba-politikával vádolja Busht, mert – mint mondja – egyszerűen nem veszi észre a kínálkozó, viszonylag békés lehetőséget a havannai rendszerváltásra.