Magas Déva várát megint veszély fenyegeti

Ami leültette a kérdezőt interjúalanyával a közös asztal mellé, annak az a magyarázata, hogy Für Lajos nemrég éles hangú levelet fogalmazott a Mécs Imre által vezetett, a rendszerváltozás utáni kormánytagok állambiztonsági múltját feltáró bizottság címére. Azt írta – többek között – az egykori honvédelmi miniszter: „Tisztán állok magam, a családom és az ország előtt. A becsületem és tisztességem soha nem engedte meg – noha ennek megtörésére a kommunisták által hatalomra emelt söpredékből egyesek egyszer-kétszer tettek kísérletet –, hogy a világtörténelem egyik megmocskosabb rendszerének bármilyen szinten és bármi áron a bennfentes kiszolgálója, cselédje és csahosa legyek.”

Éles hangon, egy sodrásból íratott a levél. Kapott-e valamilyen formában választ rá, reakciót, feleletet?
– Nem kaptam. Eredetileg nem is vártam választ, de miután annyi bonyodalom támadt a bizottság körül az utóbbi időben, úgy gondoltam, hogy valamilyen reagálás lesz rá; mert ebben a levélben nagyon határozottan kérek is valamit – azonkívül, hogy néhol talán túl keményen mondok ítéletet rendszerekről, dolgokról, pártokról, emberekről –, azt kérem, hogy a nevemet semmilyen vonatkozásban nem hozhatják össze a bizottság vezetőjének a nevével, vagyis nem szerepelhet az én nevem ott, ahol az övé.
–Gondolt-e arra annak idején, amikor politikai pályára adta a fejét, hogy így visszakérdeznek? Különben is: az egész eljárásról mi a véleménye? Szükséges rossz-e, vagy minek nevezhetjük a bizottság tevékenységét?
– Ezen sokat töprengtem. Nem csak azóta, amióta újra a közélet homlokterébe került az egész úgynevezett ügynökügy, a múltnak ez az egyik szennyese. Szóval sokat gondolkodtam, aztán sok mindenre rájöttem: nem biztos ugyanis, hogy velük kellett volna kezdeni. Sőt egészen biztos vagyok abban, hogy nem velük. (Most nem azokról beszélek, akik önként és dalolva, pénzért és karrierért álltak be a sorba, mint például a D–209-es.) A diktatúrának hármas fokozatát állítottam fel, és ennek az élén a mindenkori pártfőtitkárok, KB- és PB-tagok állnak, az egész apparátus, akik bent dolgoztak a „Fehér Házban”, és rajtuk kívül még sokan mások. Tehát volt a diktatúrának egy olyan sávja, vezénylő csapata – majdnem azt mondtam: csordája –, amelyik létrehozta, éltette, fenntartotta, irányította a gépezetet, amelynek tagjai kétszeresen is bűnösek: nemcsak azért mert maguk alatt is elszennyesedett világot teremtettek, hanem azért is, mert egy világhatalmi törekvés támogatójául szegődtek. Ne szépítsük: a „folyamatos” hazaárulás vétkét is elkövették. Alattuk voltak azok, akik működtették az egész szervezetet, a III-as főcsoportfőnökség szolgálói, tisztjei, parancsnokai. Ők a másodrendű szennyesei – magamban így osztályoztam – ennek a világnak, akik valamilyen ürüggyel, okkal, zsarolással esetleg, nyomorúságukban beszervezték az embereket besúgónak. A kommunista diktatúra legalsó kis szennyes csoportját.
– Öt évvel ezelőtt egy interjúban már megkérdezték öntől, amit ma egyre gyakrabban emlegetünk, hogy a rendszerváltozás után miért nem volt „nagytakarítás”. Akkori válaszát ismerem, ismerjük, de módosult-e ez; ma milyen választ adna erre a kérdésre?
– A nézeteim gyökeresen megváltoztak. Látom, hogy meghökkent, amikor kimondtam a „gyökeresen” szót. Rájöttem tudniillik arra, hogy egy olyan rendszert, amelyik valójában züllött világot teremtett, társadalmi, politikai és morális értelemben egyaránt, eltüntetni olyan békés eszközökkel, ahogyan itt a rendszerváltozáskor a dolgok lezajlottak, egyszerűen nem lehet. Tehát az a szennyhalmaz, amelyik a régi világban összegyűlt, megtalálja a maga útjait ahhoz, hogy átfolyjon, átépüljön ebbe az új világba is. Korábban volt egy teóriám. Azt mondtam, hogy a demokráciából is lehet demokratikus eszközökkel diktatúrát csinálni. Lásd Hitler hatalomra jutását Németországban. Fordítva viszont a tétel nem áll – tettem hozzá ugyanakkor. Tehát diktatúrából nem lehet diktatórikus eszközökkel demokráciát csinálni. Nem igaz! Nagyot tévedtem, nagyot tévedtünk. Mert igenis lehetett volna. Nem mondom azt, hogy egy keményebb, leszámolást követelő, végrehajtó akcióval teljesen kiszűrhető lett volna minden szenny ebből az új társadalmi és politikai rendszerből, de hogy ennyi éljen tovább és így virulhasson, az annak köszönhető, hogy túlságosan puhák voltunk.
– Ez sok kérdést vet fel. Annak idején a kormányüléseken szóba került ez a téma?
– Nagyon sokszor. A legkülönfélébb vonatkozásokban. Mindig az volt Antall miniszterelnök úrnak a fő érve – s ez logikus és világos is –, hogy jó-jó, meg lehet tenni, hogy az egész besúgóhálózatot valamilyen módon felgöngyölítjük, megkapják a maguk megfelelő erkölcsi büntetését. De hát nem ők az első számú bűnösök. És ha nem ők, akkor fentről lefelé hol húzható meg a határ? – kérdezte, kérdeztük. Nem lehet azt mondani, hogy például a megyei pártbizottságok vezetőinél meghúzzuk a határt. És akik alattuk voltak? Igen sokan buzgólkodtak még, akik a diktatúrát lejjebb működtették, és ugyanolyan haszonélvezői voltak a rendszernek. És ott vannak még a kis besúgók. Tudom, hogy nem lehet politikai eszközökkel az embereket újjáteremteni, nem lehet a gondolkodásukat gyökeresen megváltoztatni, de ha valamilyen keményebb ütést kaptak volna a diktatúra kiszolgálói, akkor talán óvatosabbakká válnak, talán többen félreállnak, és talán nem kerülnek ilyen gyorsan vissza a hatalomba ugyanazok, s talán nem tudták volna ilyen mértékben összeharácsolni a maguk hatalmas magánvagyonát, ami ellen korábbi ideológiájukban igen nagy elánnal, harsány hangon felléptek. És most ugyanazok, ugyanolyan harsány hangon hirdetik, amit korábban szüntelenül támadtak. Kiderült, hogy ennek az embercsoportnak semmiféle meggyőződése a hatalom akarásán kívül nem volt, és ma sincs. Hogy ez az emberfajta elvtelen, gátlástalan, gyökértelen és nem utolsósorban közösség-, azaz nemzetellenes. Közönséges haszonleső. Ha a leszámolás keményebb, akkor kicsit talán tisztább lehetett volna a közélet.
–Hadd kérdezzem meg: a politikusi életforma milyen hatással volt az életére? Jót tett-e, vagy olyan sérüléseket okozott, amiket már nem lehet kiheverni?
– Nehéz erre egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Nem mondanám azt, hogy olyan sérüléseket okozott, amelyekből nem lehet kigyógyulni. Inkább csalódásokról beszélnék. De hát „Kit anya szült – írja a költő –, az mind csalódik végül”. Azt persze nem mondhatom, hogy ez a csalódás mindenre és mindenkire vonatkozna. Mondhatom pártokra is, hogy csalódtam bennük, beleértve a saját pártomat is, mondhatom személyekre, sőt még bizonyos értelemben egy tágabb baráti körre is, mégsem bántam meg, hogy idősebb fejjel vállaltam. Most kezdtem el írni közéleti szerepléseimhez kapcsolódó emlékeimet, és ebből látom – például a Varsói Szerződés megszűnését illetően –, hogy amit mi akkor csináltunk, az Antall-kormány, a parlament, a demokrata fórum és mások is, az történelemformáló szerep volt! Most, hogy írom, látom, hogy mennyire nem akarta más ezt megtenni. Vagy gyávaságból, vagy félelemből, vagy nem tudom, milyen megfontolásból. És hogy mennyire nem akarták az oroszok. Mi meg akartuk, sokszor úgy, hogy teljesen egyedül maradtunk. Aztán egy puskalövés nélkül, fél év alatt eltűnt a történelem színpadáról a világ egyik leghatalmasabb – úgynevezett – katonai szövetsége. Olyan történelmet írok, amely az én szubjektív történelmem. Ez is lesz a címe: Az én történelmem.
– Mondjon egy szót, amit kitörölne a magyar szótárból, ami megrontója a rendszerváltozás utáni demokratikus átalakulásnak!
– A hazugság, a hazudozás korlátlan és gátlástalan továbbélése. De ez a hazugság most nem csak az általam nem sokra becsült baloldalra vonatkozik, sajnos vannak komoly nyomai a másik oldalon is.
– A Mécs-bizottságnak írott levelét Nagymaroson fogalmazta. A dunai áradás – tudomásom szerint – az önök házát is fenyegette. Mit érzett a veszély idején?
– Mikor jött a víz, az ár, mégpedig a szenynyes ár, akkor arra gondoltam: ne öntse el a telkemet, a házamat… Meg hogy a hazámat csak úgy tudjuk megvédeni, ha a kisebb-nagyobb közösségek minden tagja kiáll a gátra. Öregek, fiatalok, még egy nyolc-tíz év körüli kislány is rakta a zsákokba a homokot kis homokozólapátjával, s raktam én is, éjjel-nappal, tette ki-ki azt, amit ereje és kora megengedett. És hál’ istennek, mindenütt meg tudtunk küzdeni az árral. Éppen ezért most azt mondom: olyan helyzet adódott az országban, amikor – képletesen szólva – újra egy szennyes áradat fenyegeti a telkemet, a házamat, a hazámat. Fenyegeti annak a közösségnek az otthonát, amelyik a Kárpát-medencét tekinti telkének, annak a közösségnek az életét, házát és hazáját, amelyik itt próbál boldogulni, és ha nem állunk ki keményen a gátra közösen megvédeni, akkor súlyos következményekkel számolhatunk. Különben pedig az lesz, ami azzal a bizonyos „magas Déva várával” megtörtént, hogy amit nappal – az előző négy évben a nemzet önérzetéből és önérzetével – felépítettek, felépítettünk, azt éjjel – a most folyó négy évben – lerombolták, lerombolják. De ha így haladunk, akkor soha nem épül fel magas Déva vára.

Für Lajos 1930-ban született Egyházasrádócon. A csurgói református gimnáziumban tanult, majd a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre került. Itt szerzett történelem szakos diplomát. Debrecenben tanársegéd, 1956 után állásnélküli, rakodómunkás, egyházi alkalmazott volt. 1964-től a Mezőgazdasági Múzeum munkatársa. Kutatási területe Magyarország történelmi agráriuma lett, ezenkívül pedig a kisebbségi kérdések foglalkoztatták. A nyolcvanas években tanított a nyíregyházi és az egri tanárképző főiskolán. 1986-ban az ELTE docense, majd egyetemi tanára. Az Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak egyike, elnökségi tagja, 1991-ben ügyvezető elnöke, 1994-től 1996-ig elnöke. 1990 és 1994 között az Antall-kormány honvédelmi minisztere. 1990-től 1998-ig képviselő volt.