Megvalósulhat a jogi internacionálé?

Amióta július elsején életbe lépett a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) létrehozásáról szóló, négy évvel korábbi római szerződés, alapvetően két táborra oszlott a nemzetközi közösség. Az ICC támogatói a nemzetközi jog legnagyobb előrelépéseként tekintenek a bíróságra az ENSZ megalkotása óta, míg főként amerikai ellenzői jogi nonszensznek minősítik. Megfigyelők szerint mindez arra utal, hogy éppen az ICC hozhatja felszínre a nemzetközi életben lappangó megoldatlan és egyben feloldhatatlannak tűnő ellentéteket.

Egy nemzetközi büntetőbíróság felállítására alighanem azóta van igény, hogy egyáltalán beszélhetünk nemzetközi közösségről. Az egyetemesen elítélt bűntettek nemzetközi joghatóság által tárgyalása mögött hasonló indokok húzódnak meg, mint amelyek annak idején egyetemes fórumot szorgalmazva létrehozták a Népszövetséget, majd később az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Hogy ez idáig mégsem került sor a bíróság megalkotására, annak a nemzeti szuverenitások ereje vagy a hidegháborús világ szerkezete lehetett az oka, ám a globalizáció, a nemzetközi békemissziók magas száma a kilencvenes évekre olyan környezetet eredményezett, amelyben döntő előrelépés történhetett az ügyben. Míg azonban a második világháborút követő nürnbergi pert ma már sokan tekintik a győztesek igazságos, de jogilag kifogásolható eljárásának, a volt Jugoszlávia, illetve Ruanda területén történteket pedig ad hoc bíróságok vizsgálják és tárgyalják, addig az ICC állandó intézmény lesz, amelynek joghatósága minden népirtásra, emberiség elleni és háborús bűntettre kiterjed majd földrajzi korlátok nélkül, függetlenül attól, hogy a tett helyszínén illetékes nemzeti hatóságok tesznek-e lépéseket az ügyben.
Az ICC időszámítása gyakorlatilag 2002. július 1-jével vette kezdetét; a legkorábban 2003 nyarán működésbe lépő bíróság az ezután elkövetett cselekmények ügyében járhat majd el. A dátumot még az ENSZ által rendezett, 1998-as római konferencián 160 ország részvételével elkészített statútum rögzítette, amelyet helyben 120-an (az ellenzők között találhattuk Kínát, Líbiát, Irakot, Izraelt és az Egyesült Államokat), 2000 végéig 139-en írták alá (ekkorra már aláírta a statútumot Bill Clinton akkori elnök is, ám azt tanácsolta utódjának, hogy ne ratifikálják). A működés kezdetének feltételéül szabták, hogy legalább 60 ország törvényhozásának jóvá is kell hagynia a konferencián jelen lévő képviselők aláírását; eddig 77 állam ratifikálta a szerződést, teljesítve a kritériumot. Az ICC hatósága ezekre az országokra érvényes: állampolgáraikra, illetve bármelyik ország állampolgáraira, ha ezek területén követte el tettét. Többek szerint az ICC-ratifikáció egyfajta garancia az aláírók részéről, hogy keményen fellépnek a bíróság hatósága alá tartozó ügyekben. A majdan Hágában székelő intézmény ugyanis csak akkor lép működésbe, ha a helyszíni hatóságok nem intézkednek; vagy mert képtelenek rá, vagy azért, mert politikai okokból (például elnyomó rezsimek) nem is akarnak.
Az ICC az ENSZ Biztonsági Tanácsával együttműködésben végzi majd munkáját. A BT egyfelől vizsgálatokat kezdeményezhet, másfelől egyéves halasztást kérhet, ha úgy ítéli meg, hogy a béke és biztonság érdekében tett erőfeszítéseit akadályozza az ICC, ám erre konszenzus hiányában önkényesen egyik állandó tagnak sincs lehetősége. A perek mögött álló politikai motiváció kizárását több intézkedés biztosítja: egyrészt a per előtt külön erre a feladatra kijelölt bírák vizsgálják meg az ügyet, akiknek a vádolt személyek és az érintett országok is bemutathatják bizonyítékaikat, másrészt a bíróság munkatársait, a bírákat és az ügyészeket rendkívül körültekintő eljárással választják ki. A részt vevő országok csak magas rangú és nagy tapasztalattal rendelkező szakembereket jelölhetnek a tisztségre, akiket az elfogultságot megelőzendő kizárhatnak egyes ügyekből, részrehajlás esetén pedig el is távolíthatnak a római szerződés mindenre kiterjedő előírásai szerint.
Mint minden nemzetközi jogi intézkedésnek, az ICC hatékony működésének is fontos gyakorlati feltételei vannak, és éppen ezek azok, amelyeket a bíróság körül kialakult vita fenyeget. Az Egyesült Államok, amely a római szerződésben foglalt garanciák ellenére is tart attól, hogy politikai pereket rendeznek majd katonái ellen, egyre határozottabban tiltakozik: több olyan törvényjavaslat is elfogadásra került, amely tiltja az együttműködést, sőt legutóbb elfogadták az úgynevezett hágai inváziós törvényt is. Ez a vádolt amerikai és szövetséges katonák kiszabadítása érdekében minden eszköz igénybevételét lehetővé teszi – furcsamód éppen a terrorizmus elleni törvénycsomag részeként.
Az ICC támogatói szerint a boszniai békefenntartó misszió mandátumának meghosszabbítását szankcionáló magatartás és a kétoldalú kivételező egyezmények aláírásának szorgalmazása is jelzi, hogy Washington teljes mértékben elzárkózik az egyetemes joghatóság gondolatától.
***
Magyar–amerikai egyeztetés. Eddig két ország, Románia és Izrael vállalt kötelezettséget arra, hogy az Egyesült Államok beleegyezése nélkül nem ad ki amerikai állampolgárt a Nemzetközi Büntetőbíróságnak. Washington már korábban jelezte, hogy Magyarországgal is kötne ilyen megállapodást, és mint Tóth Tamás külügyi szóvivő lapunknak elmondta, a magyar diplomácia elvileg készen állna az egyezmény aláírására, de előtte még tanulmányozni kívánja az EU tagállamainak gyakorlatát. A tárgyalások egyeztetése még folyik, mint ahogy az is, hogy kik képviselik majd Magyarországot, illetve hol találkoznak majd a tárgyaló felek. A megbeszélésekre egyébként várhatóan ősszel kerül sor. (R. O.)