MI A MAGYAR?

… A finnekkel is úgy vagyunk, mint a legtöbb iskolai szerzeményünkkel: tisztelettel elegy semmit nem gondolás, amit nevük hallatára érzünk. S mint ahogy a megszokás gondolattalansága révén némely ismerősünk külső formájáról két kép is tud bennünk élni – a régi, amilyennek elképzeltük, mikor még látásból sem ismertük, s a mostani, a személyes érintkezésből való: úgy fér meg tudomásunkban a finnekről is két kép. Az egyik ez az iskolai, akadémikus, kalevalás, a sajnovicsos és hómezős tizennyolcadik századbeli eszkimó-kép. A másik a svéd mellékízű frauenrechtleres, az arisztokratába oltott demokratikus, az újságtelegramokból kirajzolódott huszadik századbeli. S mi tagadás benne: egyik sem szól atyafiságosan szívünkhöz. Tisztelni való mind a kettő, de mind a kettő idegen tőlünk. Az urál-altaji rokonság legyen bár még oly megtámogatott: a mi szalonnás világunk csak papiroson rokon azzal a halzsírszagúval. Viszont a mi ugorból sarjadt osztrák maiságunk más természetű kultúrvilág, mint ez a skandinávvá fejlett lapp-szamojéd. Ahogy ez a fajbeli magyarságnál is majdnem háromszorta kisebb nép az orosz elnyomás ellen sarkára áll és talpán megáll, az, bizonyára, szívdagasztóan gyönyörű látvány. De ugyanígy eltelt volt szívünk a búrok veszedelmén, s ugyanígy feldobbant, mikor a norvégok felszabadultak. Pedig a magyarnak egyik sem atyafia, s ezenfelül a búr kapzsi s a műveltségre dühös rabszolgatartó pásztorfajta, melynek igen jól futja számadása angol uralom alatt is, a norvég pedig parasztban fogant kalmárnép, mely azért becsületes, mert becsületesség a legjobb üzlet. (…)
Kelet népe – s e perctől fogva nem idegen. Az idegen ám ne tudja, hogy mért csügg ez a maroknyi nép az életen. Az idegennek ám legyen igaza, hogy az emberiségnek kevés tőle a várnivalója, s legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, mint hogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, bal szerencsébe ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti. Amit teremt, legyen bár másodrendű, hacsak a legtöbb, amit tud, és megbecsüli, mert ő termette. Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek. Kicsinységében tán nem szabad, hogy viszont lenézze, akik őt lenézik, és nagyon kell szeretnie, akik őt szeretik. A szeretetnek sok módja van, s egyet sem szabad fitymálnia; fia pedig mentül kevesebb van, annál több iránt kell türelmesnek lennie. Ez minden, amivel kelet népe a nyugatnak tartozik. Ennyit megér az, hogy mégis csak magának él, mikor részt vesz a világ életében, s hogy a helyet, melyen kívül a nagy világon más nincsen számára, ez a nagyvilág mégis csak az önnön biztonsága őrálló helye gyanánt védje és bástyázza körül. A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.
(Ignotus: Kelet népe. Nyugat, 1908. január 1.)