A múlt század elején csak a legbátrabbak, a veszélyt és a romantikát kereső külföldiek választották úti célul hazánkat, az itteni állapotok miatt. De később is rendületlenül tartotta magát rossz hírünk, mely akkorra már messze földre eljutott. A legendák arról szóltak, hogy Magyarhonban nincsenek utak, szállodák s a vendég a puszta földön kénytelen hálni, miközben a legelemibb tisztálkodási igényeiről is le kell mondania.
E negatív országpropagandát persze az osztrákok – s főleg a bécsiek – táplálták és terjesztették, s e negatív kampány hátterében a két főváros vetélkedése állt. S ahogyan nálunk a népi humor viccekbe sűrítette véleményét a spórolós skótokról, a hűvös angolokról, a temperamentumos spanyolokról és a katonás németekről, úgy a német nyelvű sajtó válogatott Mikosch-vicceinek gyűjteménye – mely tizenhét kiadást ért meg Ausztriában – rólunk, magyarokról meglehetősen lehangoló és riasztó képet festett a múlt század első felében.
Rossz nemzetközi hírünkön először Jókai igyekezett változtatni regényeivel, de hamar akadt külföldi szószólónk is John Paget angol orvos és utazó személyében, aki Magyarországról és Erdélyről szóló, 1839-ben írott könyvében cáfolta a hazánkról terjengő, utazóriasztó legendákat. A magyarbarát brit már könyve bevezetőjében megnyugtatta az olvasót: Magyarországon és Erdélyben éppen olyan biztonságos az utazás, mint Angolországban, s a vendéglátás is hasonló színvonalú…
Az igazi áttörés azonban csak 1890-ben következett be, amikor nagyobb turistacsoport érkezett a magyar fővárosba, s még a nemzetközi sajtó is elismerte, hogy nem vallottunk szégyent: a dán vendégek elégedetten utaztak haza tíz nap után. Az idegenforgalmi csatát ezzel megnyertük – s ha le nem is győztük Bécset –, Budapest is felkerült a legkedveltebb európai fővárosok, hazánk pedig a legkeresettebb úti célok listájára. A századelőn már hajóval, vonattal, később pedig autóval, busszal és repülőgéppel, csoportos és egyéni turisták százezrei látogatnak hozzánk az év minden szakában.
Noha a konkurenciaharc a két főváros között azóta nem szűnt meg, a romló hazai közbiztonság, a taxis és éttermi túlszámlázások ellenére változatlanul állja Budapest a versenyt régi riválisaival, Béccsel és Prágával szemben, s az idegenforgalom a magyar gazdaság egyik legsikeresebb ágazata lett. Már nemcsak a szép magyar tájak, a legendás vendégszeretet, az étel-, ital- és programspecialitások, a betyár-csikós-puszta-gémeskút romantika vonzza Magyarországra a vendégeket, de szállodáink kényelme és éttermeink megbízható higiéniai színvonala és a tisztasága is.
Persze, közben hosszú időre eltűnt a magyaros jelleg s szállodáink többsége – az át nem gondolt privatizáció nyomán – csak annyiban magyar, hogy Magyarországon található. Többségük nemzetközi szállodalánc tagja – nyugati színvonal nyugati árakkal –, s a magyar átlagember csak kívülről csodálhatja meg az impozáns építményeket. A legtöbb szálloda előtt cifra ruhába bújtatott posztoló londiner még azt sem veszi jó néven, ha a gyalogos a járdán elhaladva lassít és benéz az üvegpalota elvarázsoltkastély-szerű halljába. Mert ez a kirakat-Magyarország jobbára csak a külföldieknek, illetve csak egy szűk hazai rétegnek van fenntartva.
Mert de mások a magyar hétköznapok! Egész héten át rohanunk s korán kelő, rosszkedvű reggeleken csak futtában bekapunk valamit néhány korty teával s jó, ha legalább a gyerek nem felejti otthon a tízóraiját. Aztán irány a suli, meg a munkahely – már akinek még van. Napközben és ebédre pedig ki mit tud, azt eszik. Este valami gyors, valami egyszerű a vacsora, mert akkor már nem is egészséges, meg fáradt is a család, s kezdődik a meccs, a sorozat vagy épp a híradó a tévében. Mert nincs még kész a gyerek leckéje sem, s át kéne még nézni a hazahozott munkát is, s holnap pedig korán kell ismét kelni. Amikor majd kezdődik minden elölről…
Kapkodva, sietve élünk, versenyt futunk a hétköznapokkal. És a magyar közszolgálati tévé is csak a nejlonlevest, a pizzát, meg az amerikai gyorséttermi étkezést reklámozza. Még viccnek is bohózat, hogy egy hókadt szendvicset egy kis adag sült krumplival, meg egy pohárkányi üdítővel menünek mernek bizonyos helyen nevezni. S a fiataloknak már lassan a második nemzedéke nő fel „mekikoszton”, s még ha otthon is van, hát összeüt egy szmekket, esetleg egy olyan mosóporízű levest, amihez csak forró víz kell, mert ezt látja a tévében, a reklámban, amikor a tengeri halász megtér a munkából. Mert csúcs ez az érzés…
Hogy közben hová tűntek a lacikonyhák, a hurka-, kolbász- és lángossütők, azt csak találgathatjuk. Lettek helyettük görög, török, kínai, japán, mexikói büfék és gyorséttermek. A magyaros ízeket pedig szinte már is elfelejtettük, s jó, ha párszor évente – legalább a nagyobb ünnepeken és a születésnapokon – összejön a família, ahol a családfő úgy az ebéd vége felé, már füstbe burkolózva, megkérdi a katonafiút: hányadikos is vagy te, tulajdonképpen?
Már rég eltűntek a békés, hétvégi, hosszúra nyúlt családi ebédek is, amikor a konyhából beszökött a zöldséges húsleves, a frissen sült hús és a vaníliás sütemény illata s a kisebb gyerekek a tűzhely körül kuktáskodtak. Amikor friss virág, gyertya és a család kedvenc ételei kerültek az asztalra s együtt ültünk a szépen terített asztalnál. Amikor még meg lehetett adni a módját a kulináris élvezeteknek, s nem csak úgy kutyafuttában, hanem szeretteink közelségét is élvezve fogyaszthattuk el az ebédet, együtt, ráérősen, beszélgetve, egymásra is odafigyelve. Amikor a hétvégi ebéd még családi, szinte ünnepi esemény volt, ahol minden a felnőttek tiszte és feladata volt, s a gyerekek nemcsak jól viselték, de jól is érezték magukat.
Megváltozott életünk, rohanunk, sietünk, dolgozunk, miközben épp a családi tűzhely meleg biztonságától távolodtunk el. Nem is olyan rég még a háziasszonyoknak is több idejük volt s a hétvége elmaradhatatlan családi programja volt a vasárnapi ebéd: otthon, családi, rokoni, baráti körben. De a polgárcsaládok gyakorta jártak vendéglőbe is, mert megengedhették maguknak. Elvégre a család hölgytagjainak is járt a kikapcsolódás, legalább vasárnaponként. S ha vasárnap a család minden tagja felöltötte a szép ruháját, könnyű volt megtalálni a família ízlésének és pénztárcájának legmegfelelőbb éttermet, mert akadt megfizethető választék bőven: szinte egymást érték a városi, zöldövezeti és falusi kiskocsmák, éttermek és kertvendéglők, konyhájukról és kiszolgálásukról híresek, elegánsak és szerényebbek, vendégeikről és prímásaikról közismertek. Választhatott a család akár lakóhelyéhez közeli, a bérházak között diszkréten meghúzódó kisvendéglőt vagy akár divatos éttermet, de tavasztól őszig egy kisebb kirándulást is megért, hogy a hegyekben, a Duna partján, a Városligetben vagy a Margitszigeten költsék el a hétvégi ebédet.
Aztán előbb a család hölgytagjainak szerepe változott meg. A Rákosi-rendszer a nőket nem munkába állította, hanem inkább kényszerítette azáltal, hogy a férfiak fizetését elosztották kettővel. Így a nőknek előbb csak az idejük csappant meg, aztán jött a jegyrendszer, később pedig az élelmiszerek és alapanyagok hiánya, illetve magas ára szabott határt a háziasszonyok fantáziájának. Az újonnan épült lakások konyháiban pedig legfeljebb egy teát, esetleg gyors egytálételeket lehet készíteni.
Közben pedig egyre kevesebb család vékonyodó pénztárcája engedte csak meg a közös hétvégi kiruccanásokat, a vendéglői ebédeket. És ha lett is volna hová menni, de többnyire nem is igen volt, mert az államosított éttermek többsége szép lassan elveszítette varázsát, előbb régi konyhafőnökeit és végül vendégkörét is. Mindent eluralt a középszerűség, a választék és a kiszolgálás igénytelensége, a bizonytalan minőség és az udvariatlanság, a hozzá nem értés. Ahol pedig még később is megmaradt valami a régi hagyományokból, oda jobbára csak a külföldiek juthattak be, a hazai közönséget pedig spontán, de alaposan megszűrte a hely- és pénzhiány.
A rendszerváltást követően egyre több új szálloda épült, étterem és vendéglő nyílt, s a pályáról korábban leparancsolt vendéglősdinasztiák tagjai több évtizedes kitérő után apáik nyomdokaiba léphettek. Hosszú szünet után ismét fontossá lett a vendég, s már nemcsak a külföldi, a dollárral és márkával fizető, hanem az „egyszerű” magyar is, aki holnap is, a jövő héten is betér talán. S ha már van kínálat, akkor talán az árak sem szökhetnek a csillagos égig, s előbb-utóbb lesz igény is és fizetőképes kereslet is. Talán újra divatba jönnek majd a hétvégi, közös családi, vendéglői ebédek, hogy a lányoknak se kelljen az egész hétvégét a konyhában tölteniük.
Manapság már nemcsak a kisvendéglők, de a legjobb és legnagyobb szállodák éttermei is kedvezményes hétvégi akciókkal, csökkentett árakkal várják a családokat országszerte, mert a vendéglősök felismerték végre, hogy a kisebb haszon is haszon. És számukra persze az sem mellékes, hogy ezáltal beszoktatják a vendégeket – az átlagember számára egyébként megközelíthetetlen exkluzív szállodák és impozáns szabadidőközpontok, panziók és patinás vendéglők éttermeibe.
S talán már nincs messze az az idő sem, amikor nem csak a régi nómenklatúra urai, de az átlagpolgár is megengedhet magának családostul egy közös, hétvégi „kicsapongást”.
kitüntetés
Állami kitüntetéseket adott át Lázár János
