Tetőtéri műteremlakások

A tetőtéri műteremlakások két típusa terjedt el a XIX. század derekán. Az alkotók a kevésbé népszerű manzárd jellegű kialakítás helyett a teljes tetőtér beépítésére törekedtek a bőséges napfény miatt. Ez azonban ütközött a városi tanács szempontjaival, akik a tervek visszautasításakor tűzvédelmi okokra hivatkoztak.

A XIX. század derekán váltak népszerűvé a tetőtéri műteremlakások. A tervezők két megoldást dolgoztak ki: gyakori volt a padlás manzárdszerű beépítése, illetve átszabdalták a tető teljes szerkezetét, hogy a műterem a teljes utcai frontot elfoglalta. A jobb fényviszonyok érdekében a tetőtéri ablakok fölé is üvegberakás került. A fényképészek sajnálták a kedvező területeket elpazarolni, ezért lakhelyüket rendszerint egy szinttel lejjebb alakították ki. Ez a megoldás azonban ütközött a városi tanács nézeteivel, akik a tervek visszautasításakor tűzvédelmi okokra hivatkoztak.
Barabás Miklós festőművész 1862-ben nyújtotta be építési tervét az egykori Úri és Korona utca sarkán álló ház tetőterének átalakítására. A városi tanács tiltakozása miatt a művész megpróbálta felvázolni előttük a létesítendő fényírda előnyeit.
„Atelier, magyar szóval műhelynek – a művészek iránti tiszteletből, ha csak kis zúg is – műteremnek mondatik minden helyiség, melyben üzlet vagy mesterség üzetik. Így példaképp könyvnyomdákban betűszedésnek, papírelőkészítésnek, sajtóknak saját, mind külön-külön helyiségek igényeltetnek” – szögezte le első levelében a művész. Barabás érvelése szerint a tágas felvételi terem elengedhetetlen a csoportképek tökéletes kompozíciójához. Bár ma már keveset tudunk az egykori műteremről, a munkafolyamatok azt indokolták, hogy a felvételi teremből nyíljék a sötétkamra, valamint a retusőrök és könyvkötők szobája. A kész papírképeket a szomszédos mosószobában aranyozták, szárították.
Barabás mindent megtett, hogy meggyőzze a városatyákat. „Azonban én arról nem tehetek, hogy azon ház oly kicsiny, de másrészt azon építés mind tartósságára nézve, csak oly erős, szépségére nézve pedig sokkal díszesebb lesz, mint volt a tető. Továbbá míg én bírom, az építés tisztán fényírdai műhelyként zajlik, hogy azután a háztulajdonos úr minek nézze és használja, az nem engem illet.” Végül a tanács 1862. július 1-jén megadta az építési engedélyt, bár némi változtatással. Barabás erről a következőket jegyezte meg: „Az utcák felöli falakat szabályszerű vastagságra tétettem, inkább áldozva valamit a műhely szélességéből (mert nem üvegházat építek), mintsem hogy vas oszlopok közt télen fagyni, nyáron pedig sűlni kellene…”. A művész mindössze két esztendeig dolgozott műtermében. Kiköltözése után a tetőtér még tíz évig szolgálta a fotográfusokat.