Szumátra szigetén, az indonéz szigetvilág északnyugati csücskében fekszik Aceh, ahol a dzsungelháborúnak havonta több mint száz, főleg civil áldozata van. Lakóinak száma négymillió, akik – az indonéz többséghez hasonlóan – a mozlim hitet követik. A Szabad Aceh Mozgalom 1976-ban kiáltotta ki a függetlenséget, erről azonban Dzsakarta hallani sem akar, mivel Kelet-Timor után nem szeretne újabb tartományt elveszíteni. Attól tart, hogy az acehiak sikere lökést adhat a többi szeparatista szervezetnek, például a nyugat-iriániaknak. Az indonéz döntést az is motiválja, hogy a terület rejti az ország kőolajkincsének legjelentősebb részét és a hadsereg sem akar elesni a különböző üzletektől.
Az Acehben állomásozó harmincezres indonéz hadsereg ugyanis annyi kétes üzletben érdekelt, hogy azt a világ bármelyik maffiafőnöke megirigyelhetné. A katonák bevételhez jutnak a fakitermelésből, a kávékereskedelemből, valamint az autócsempészetből is. A hadsereg azonban hivatalosan tagadja, hogy bármiféle illegális üzletbe bonyolódott volna.
A legnagyobb bevétel mindenestre az olajból származik. Indonéz katonák őrzik az amerikai Exxon olajóriás kútjait. Civil szervezetek szerint a cég a polgárháborúban a központi kormányzat oldalára állt, folyamatosan kenőpénzt juttatott Dzsakartának, hogy semmisítse meg a lázadókat. A közelmúltban az Indonéz Emberjogi Bizottság tucatnyi tömegsírt talált az olajmezők közelében, amely szerintük alátámasztja a feltételezést. Azért a függetlenségi erőket sem kell félteni, hiszen például emberrablások után kapott váltságdíjak gyarapítják a szervezet kasszáját. További bevételt jelent a marihuánaexport, amely eljut Hollandiába is.
Mikor lesz már vége a háborúnak? – teszik fel a kérdést egyre többen Acehben. Az indonéz hadseregnek, úgy tűnik, érdeke a konfliktus kiszélesítése, míg a szeparatisták többször bejelentették, hogy számukra csak a teljes függetlenség fogadható el.
Kiderült mi kell a washingtoni tárgyalások sikeréhez
