Egyszerű, unalmas hétköznap reggel volt. November, köd, mindenütt a tél lehelete. Ráadásul hétfő, a legundokabb nap. A masszőrszoba valóságos oázis volt a csontig ható nyirkossággal tüntető világban, jótékony meleg pára borította homályba a helyiséget. A két masszőr szorgalmasan, hang nélkül tette a dolgát, nem hallatszott más, csak a padon fekvők elégedett nyögése. Aztán az idősebbik úgy vélte, meg kell törnie a csöndet, tudta, a hangulattalan némaság a borravalózásra való kedvet is visszaszorítja.
– Hogy telt a vasárnap, fiam? – tette föl a kérdést, noha, mi tagadás, a válaszra egyáltalán nem volt kíváncsi.
– Ahogy szokott. Csendesen – morogta a kérdezett, neki sem volt sok kedve a beszélgetéshez.
– Legalább kialudtad magad – jött az újabb mondat, amelyik – láss csodát! – fölélénkítette a másikat.
– Ne is mondd! – legyintett. – Szombat éjjel egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Rosszul lett a szomszédasszony, aztán mire kihívtuk a mentőket, már beállt nála a klinikai halál.
Az idősebbik bólintott. Ehhez nem volt hozzáfűznivalója. Belül azonban nyugtalanította valami, gyanúsnak találta a választ. Gyanakvó természete csak lassan uralkodott el rajta, még nem tudta mivel, de érezte, hogy a bolondját járatják vele. Hosszú percekbe tellett, amíg rájött a csapdára.
– Azt mondod, rosszul lett a szomszédotok?
– Mondom, rosszul. Egészen addig, hogy beállt nála a klinikai halál.
– A klinikai halál? Azt mondtad?
– Azt hát. Mi ebben a különleges?
– Az, öcsém, hogy már megint szórakozol velem.
– Már miért szórakoznék, s éppen a halállal? Már megbocsásson, de ez képtelenség.
Az öreg elhallgatott, alaposan megrágta, amit hallott. Jó húsz perc elteltével megpaskolta a páciensét, jelezve, hogy megfordulhat, majd diadalittasan vetette oda.
– Hazudsz, fiam, hazudsz. Rajtakaptalak. Már hogy állhatott volna be a szomszédnál a klinikai halál, amikor nálatok Óbudán nincs is klinika…
Képzavarral élve, megdermedt a levegő a langyos párában, ám kisvártatva bugyborékoló nevetés hallatszott a zuhany alól. Mindenki megdöbbenve nézett a rózsa felé, nem is sejtették, hogy a hivatalosan jelen lévőkön (két masszőr, két masszírozott) kívül más is van a helyiségben.
Urik Béla zavartan ugrott ki a víz alól, egyrészt tudta, a bennfentesek nem szeretik, ha valaki betér „csak” zuhanyozni (nincs masszázs, nincs borravaló, csak a meleg víz fogy), másrészt pedig nem akarta megsérteni az idős gyúrót.
Magára kapkodta a köpenyét, kiosont a masszőrszobából, de a röhögést nem bírta abbahagyni. Az pedig magától értetődő, hogy uszodaszerte mesélni kezdte a hallottakat, mi több, a kioktatott masszőrt a Hazug Óbudai állandó jelzővel ruházta föl.
Az elnevezés persze elterjedt, olyannyira, hogy Urik Bélának egyszer csak fantasztikus ötlete támadt. Hazugságversenyt hirdetett meg az uszodában. Nem bukhatott vele, hiszen a medencék partján bevett szokás volt a nagyotmondás, Urik és a többi úszó, öttusázó, pólós edzés előtt, után s néha még közben is mondta a magáét, persze mindig az került ki hősként a történetből, aki éppen magához ragadta a szót.
A helyhiány meggátolja, hogy a versenyre nevezett pályaművek (hívjuk így) mindegyikét rögzítsük, legyen elég csupán a fordulókon át stabil éllovas és Urik győztes opusát citálni.
Nos, a sokáig élen álló öttusázó meséje szerint, amikor egy szovjet pártküldöttség hazánkban járt, s vezetője mindenáron vadászni szeretett volna, mi több, medvére, a házigazdáknak kínjukban az az ötletük támadt, hogy – leküzdendő a magyar fauna gátjait – a közeli vándorcirkusztól kérnek kölcsön egy mackót. Így is tettek. A vadászat napján annak rendje és módja szerint kihajtották az állatot, amely roppant tanácstalanul mozgott a neki (már) szokatlan erdei környezetben. Rémülete csak nőtt, amikor megszimatolta, hogy a környező fák között emberek mozognak. Veszélyt sejtett, kereste-kutatta a menekülés lehetőségeit. Hirtelen megpillantotta a hajtásban főszervező erdész fának támasztott kerékpárját, egy percig sem habozott, fölpattant rá, és elkarikázott. Még ma is keresik, ha meg nem találták.
A történet biztos befutónak ígérkezett, mígnem egy szép napon Urik Béla kért szót a büfé teraszán. Fölemelte a kezét, jelezve, hogy versenymű következik. A zsivaj elült, az ifjak elcsöndesedtek, Urik pedig két mondatával nemcsak átvette a vezetést a versenyben, hanem élen is maradt, vitathatatlan bajnok lett.
– Ide figyeljetek! Elmúltam már húszéves, hétesztendős korom óta itt élek az uszodában, úszóként kezdtem, most öttusázom, de én még egyetlenegyszer sem pisiltem bele a medencébe! – hangzott a győztes hazugság, amelyet senki sem volt képes űberolni a viadal lefújásáig.
Urik Béla egész életében büszkén emlékezett viszsza egykori sikerére, egyetlenegy reggel volt, amikor a mosolya nem volt őszinte a történtek fölidézésekor. Hetvenesztendősen, a prosztataműtéte előtt.
Kiderült mi kell a washingtoni tárgyalások sikeréhez
