Urik Béla, a hazugság bajnoka

Malonyai Péter
2002. 08. 23. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyszerű, unalmas hétköznap reggel volt. November, köd, mindenütt a tél lehelete. Ráadásul hétfő, a legundokabb nap. A masszőrszoba valóságos oázis volt a csontig ható nyirkossággal tüntető világban, jótékony meleg pára borította homályba a helyiséget. A két masszőr szorgalmasan, hang nélkül tette a dolgát, nem hallatszott más, csak a padon fekvők elégedett nyögése. Aztán az idősebbik úgy vélte, meg kell törnie a csöndet, tudta, a hangulattalan némaság a borravalózásra való kedvet is visszaszorítja.
– Hogy telt a vasárnap, fiam? – tette föl a kérdést, noha, mi tagadás, a válaszra egyáltalán nem volt kíváncsi.
– Ahogy szokott. Csendesen – morogta a kérdezett, neki sem volt sok kedve a beszélgetéshez.
– Legalább kialudtad magad – jött az újabb mondat, amelyik – láss csodát! – fölélénkítette a másikat.
– Ne is mondd! – legyintett. – Szombat éjjel egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Rosszul lett a szomszédasszony, aztán mire kihívtuk a mentőket, már beállt nála a klinikai halál.
Az idősebbik bólintott. Ehhez nem volt hozzáfűznivalója. Belül azonban nyugtalanította valami, gyanúsnak találta a választ. Gyanakvó természete csak lassan uralkodott el rajta, még nem tudta mivel, de érezte, hogy a bolondját járatják vele. Hosszú percekbe tellett, amíg rájött a csapdára.
– Azt mondod, rosszul lett a szomszédotok?
– Mondom, rosszul. Egészen addig, hogy beállt nála a klinikai halál.
– A klinikai halál? Azt mondtad?
– Azt hát. Mi ebben a különleges?
– Az, öcsém, hogy már megint szórakozol velem.
– Már miért szórakoznék, s éppen a halállal? Már megbocsásson, de ez képtelenség.
Az öreg elhallgatott, alaposan megrágta, amit hallott. Jó húsz perc elteltével megpaskolta a páciensét, jelezve, hogy megfordulhat, majd diadalittasan vetette oda.
– Hazudsz, fiam, hazudsz. Rajtakaptalak. Már hogy állhatott volna be a szomszédnál a klinikai halál, amikor nálatok Óbudán nincs is klinika…
Képzavarral élve, megdermedt a levegő a langyos párában, ám kisvártatva bugyborékoló nevetés hallatszott a zuhany alól. Mindenki megdöbbenve nézett a rózsa felé, nem is sejtették, hogy a hivatalosan jelen lévőkön (két masszőr, két masszírozott) kívül más is van a helyiségben.
Urik Béla zavartan ugrott ki a víz alól, egyrészt tudta, a bennfentesek nem szeretik, ha valaki betér „csak” zuhanyozni (nincs masszázs, nincs borravaló, csak a meleg víz fogy), másrészt pedig nem akarta megsérteni az idős gyúrót.
Magára kapkodta a köpenyét, kiosont a masszőrszobából, de a röhögést nem bírta abbahagyni. Az pedig magától értetődő, hogy uszodaszerte mesélni kezdte a hallottakat, mi több, a kioktatott masszőrt a Hazug Óbudai állandó jelzővel ruházta föl.
Az elnevezés persze elterjedt, olyannyira, hogy Urik Bélának egyszer csak fantasztikus ötlete támadt. Hazugságversenyt hirdetett meg az uszodában. Nem bukhatott vele, hiszen a medencék partján bevett szokás volt a nagyotmondás, Urik és a többi úszó, öttusázó, pólós edzés előtt, után s néha még közben is mondta a magáét, persze mindig az került ki hősként a történetből, aki éppen magához ragadta a szót.
A helyhiány meggátolja, hogy a versenyre nevezett pályaművek (hívjuk így) mindegyikét rögzítsük, legyen elég csupán a fordulókon át stabil éllovas és Urik győztes opusát citálni.
Nos, a sokáig élen álló öttusázó meséje szerint, amikor egy szovjet pártküldöttség hazánkban járt, s vezetője mindenáron vadászni szeretett volna, mi több, medvére, a házigazdáknak kínjukban az az ötletük támadt, hogy – leküzdendő a magyar fauna gátjait – a közeli vándorcirkusztól kérnek kölcsön egy mackót. Így is tettek. A vadászat napján annak rendje és módja szerint kihajtották az állatot, amely roppant tanácstalanul mozgott a neki (már) szokatlan erdei környezetben. Rémülete csak nőtt, amikor megszimatolta, hogy a környező fák között emberek mozognak. Veszélyt sejtett, kereste-kutatta a menekülés lehetőségeit. Hirtelen megpillantotta a hajtásban főszervező erdész fának támasztott kerékpárját, egy percig sem habozott, fölpattant rá, és elkarikázott. Még ma is keresik, ha meg nem találták.
A történet biztos befutónak ígérkezett, mígnem egy szép napon Urik Béla kért szót a büfé teraszán. Fölemelte a kezét, jelezve, hogy versenymű következik. A zsivaj elült, az ifjak elcsöndesedtek, Urik pedig két mondatával nemcsak átvette a vezetést a versenyben, hanem élen is maradt, vitathatatlan bajnok lett.
– Ide figyeljetek! Elmúltam már húszéves, hétesztendős korom óta itt élek az uszodában, úszóként kezdtem, most öttusázom, de én még egyetlenegyszer sem pisiltem bele a medencébe! – hangzott a győztes hazugság, amelyet senki sem volt képes űberolni a viadal lefújásáig.
Urik Béla egész életében büszkén emlékezett viszsza egykori sikerére, egyetlenegy reggel volt, amikor a mosolya nem volt őszinte a történtek fölidézésekor. Hetvenesztendősen, a prosztataműtéte előtt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.