Az állítólagos hibák vagy stratégiai tévedések belső körön kívüli, nyilvános kiteregetése állítólag árt az egészségnek, és a gyógyulás alkalmatlan módszere. Ennek dacára örülni lehet annak, hogy az önmagát a tevékeny pártoló tagság és a csapattal való közvetlen kapcsolattartás ellenére szerényen csupán a lelátón ülő nézőnek minősítő Jávor Béla a Magyar Nemzet augusztus 17-i és 24-i számában „egy elrontott meccs után” a „szembenézés” jegyében, javító szándékkal kísérletet tesz a „lelátóról” észlelt hibák feltárására. A kísérlet annak ellenére dicséretet érdemel, hogy a szerző a kisgazda Turi-Kovács Béla részéről már megkapta az első fejmosást.
Nem a második fejmosási szándék vezérel, hanem az írás tartalma és egyik Kossuth-díjas írónknak a választás utáni baráti beszélgetés során mondott megjegyzése – „Üzenem a fiúknak, ezt nem érdemelték, de egy kissé rászolgáltak” – késztet arra, hogy a pályán küzdő játékosként még az önkormányzati választások előtt hozzájáruljak a tényállás és néhány félreértés tisztázásához.
Az érthetőség és a megalapozottság érdekében a történetet az 1998-as országgyűlési választásoknál kell kezdeni. Jávor Béla a lelátói szétnézés során egyértelműen és helyesen állapítja meg: „Az 1998-as választásokat nem a Fidesz-párttagok, nem a nyolc éve már Fidesz-szavazók nyerték meg, hanem az a jobboldali választói tömeg, amelyiknek elege volt a baloldali politikai parlagfüvekből, a nepotizmusból, a lenyúlásokból és az elvtársi segítségekből.”
Az összefogás gondolata már 1994-ben, a budapesti főpolgármester-jelölt személye ügyében felmerült, amikor a polgári oldal – a külön induló FKGP látványos kivételével – egységesen a kereszténydemokrata Latorcai Jánost jelölte főpolgármesternek, és teljes, hatékony összefogás esetén lehetőség lett volna a győzelemre.
A polgári szövetség gondolatát elsőként 1995-ben a Fidesz vetette fel, de a jobboldal 1994-es súlyos választási kudarca ellenére az MDF és a KDNP elutasító választ adott, a Torgyán József vezette FKGP pedig úgy gondolta, hogy aki ilyen szövetséget akar, az csatlakozzon hozzá.
A változást akaró nemzeti, konzervatív és kereszténydemokrata eszmeiségű polgárság részéről azonban fokozatosan erősödött a képviseletére hivatkozó pártok szoros összefogására irányuló igény, és paradox módon ehhez a kezdő lökést kilépésükkel a KDNP-frakciót felrobbantó Giczy György és társai adták meg, mert döntésre kényszerítették az összefogást már korábban, az FKGP részvétele nélkül is vállaló, frakció nélkül maradt képviselőket.
Távolról sem a jelenlegi kereszténydemokrata tagozat öntömjénezéseként szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a KDNP felbomlása után, pontosan öt esztendeje léptünk be a Fidesz-frakcióba, vállalva a kisgazdák, az MDF, a MIÉP és egyéb alakulatok árulózását, átkait. Ezzel a Fidesz a legnagyobb ellenzéki párttá vált, országgyűlési alelnököt jelölhetett, és valójában akkor kezdődött el a polgári szövetség megalakulása. Akkor ismerte fel az MDF, majd az 1998-as választások második fordulója előtt a kisgazdapárt, hogy csak a jobbközép erők szoros összefogása biztosíthatja a polgári Magyarország létrejöttét, és az integráló szerepet a kialakult helyzetben egyedül a Fidesz töltheti be, ha már az MDF és a KDNP évekkel azelőtt ezt a történelmi feladatot nem vállalta, és nem teljesítette.
Jávor Béla szerint ugyan „e csoport tagjai, akik az egykori KDNP meghatározó politikusai voltak, úgy ültek át a Fideszbe, hogy nem ismerték fel, nagyobb szüksége van a Fidesznek rájuk, mint nekik a Fideszre. Az 1998-as választást megelőzően a Fidesznek fontos volt, hogy kereszténydemokrata arcát igazolja, melyhez elengedhetetlenek voltak e személyek, akik nem alkudták ki a belépés elégséges árát.”
A valóságban nagyon jól tudtuk, hogy az eredményes összefogáshoz elengedhetetlen a kereszténydemokrata, a nemzeti, a konzervatív és szabadelvű értékek integrációja, mert a polgári jobboldal tagolt és sokszínű. Csatlakozásunk nem érdek-, hanem értékorientált volt, nem a párt vagy személyes érdekek „árat” felverő érvényesítése, hanem a kereszténydemokrata értékek megjelenítési lehetőségének biztosítása vezérelte. Az 1998-as választási kampányban – a választási eredményekből is megállapíthatóan – éppen ezért tudtuk hatékonyan mozgósítani a kereszténydemokrata értékek mellett elkötelezett szavazókat.
Csupán a teljesség érdekében kényszerülök annak megemlítésére, hogy 1997. szeptember 7-én létrejött csatlakozási megállapodásunk 3. pontja egyértelműen rögzíti: azért választottuk a befogadó Fidesz-képviselőcsoporthoz történő csatlakozást, mert „az otthonra találó és otthont teremtő polgári társadalom kialakítását célul kitűző programja alkalmas az általunk vallott kereszténydemokrata értékek érvényesítésére, a nemzeti önazonosság-tudat, a magyar kultúra és oktatás erősítésére, az erkölcsi megújulás megvalósítására, valamint a társadalmi feszültség feloldására”. A megállapodásban kikötöttük, hogy az értékek gyakorlati megvalósítása érdekében az elvi kérdésekkel, az egyes törvényjavaslatokkal és -előterjesztésekkel kapcsolatban az álláspontokat előzetesen egyeztetjük. Nem tudom, hogy az adott történelmi helyzetben ezen túlmenően milyen más „árat” kellett és lehetett volna kikötni.
Az utolsó pillanatban létrejött és részben elvarratlan szálú összefogás hozta meg az 1998-as választás általunk remélt, de egyesek számára váratlan sikerét.
A „győztes” magyar polgárok indokoltan azt várták, hogy a választás megnyerése után az integráció folytatódik, sőt erősödik, a gazdasági és kulturális élet felvirágzik, és megteremtődik a társadalmi párbeszéd lehetősége.
A gazdasági és kulturális élet felvirágzásán kívül azonban sajnálatos módon nem ez történt, inkább Eötvös József XIX. századi jóslata érvényesült: „Semmi sem fejleszti ki jobban a gyengeségeinket, mint ha hatalomhoz jutunk.”
Érezhetően egyre növekedett a hatalmi gőg, és fent hiába hangoztatták, hogy „egyedül nem nyertük volna meg a választást”, ez le csak nagyon halványan jutott el. Az együttműködők részéről megnyilvánuló „megtermékenyíteni” szándék a „beolvasztani” szándékba ütközött, egyre erősödött a „mi vagyunk a Janik” öntudata. Az első fordulóból egyedül győztesként kikerült Rapcsák András már nem kapott helyet az ünnepi asztalnál. Ebből a túlzott öntudatból származtak a szövetségen belüli viták, a Békejobb átmeneti feltűnése, az önálló arc keresése, a kisgazdapárt szerencsétlen felmorzsolódása. Legyünk őszinték, az önkormányzati választások előtt sincs vége a helyi vitáknak: a többes jelölésekkel önmagunk teremtjük meg jelentős városok elveszítésének veszélyét, viszont megállapodásként nyilvánvalóan nem fogadható el olyan megoldás, amelyben csak a Fidesz helyi szervezete által megjelölt személy maradhat a „hunyó”.
A tényleges hibák feltárásának folytatása előtt itt és most kell foglalkozni Jávor Bélának azzal az egyetlen gyógymódként ajánlott javaslatával, hogy legyen egy másik párt, „amelyről tudjuk, hogy nem ellenünk, de velünk van, csak más stílussal, más prioritásokkal, akkor ez a másik párt felfogná ezeket a szavazókat, mint egy cirkuszi védőháló a trapézról lepotyogókat”. Mert – folytatódik a gondolatmenet – a Fidesz a hibát akkor követte el „amikor kizárólagosságra törekedett a jobboldalon, amikor esélyt sem adott egy olyan másik pártnak, amelyik tőle függetlenül, de azonos célokért küzdve, partnerként segítségére lehetett volna azon választók megszerzésében vagy megtartásában, akik éppen a Fidesz stílusa, a párt személyi politikája s a kormányzással együtt járó hibák miatt a Fidesz, de nem a jobboldal ellenzékévé váltak az elmúlt négy esztendőben”.
Az ajánlott gyógymód szépnek és csodatevőnek látszik, csak a magyar választójogi törvény miatt a gyógyítandó beteg belehalna az alkalmazásába.
A magyar választójogi törvény ugyanis a kormányzati stabilitásra törekvés miatt az első fordulós támogatottsághoz viszonyítottan a legerősebb pártnál aránytalanul növeli, a gyengébbeknél pedig aránytalanul csökkenti a megszerezhető mandátumok számát, így a parlamenti helyek száma nem tükrözi a tényleges lakossági támogatottságot. Az MDF 1990-ben a listás szavazatok 24 százalékával 42 százalékos, 1994-ben pedig az MSZP 33 százalékos támogatottsággal 54 százalékos parlamenti többséget ért el. 1994-ben ugyanis a külön-külön induló négy ellenzéki párt együttvéve 34 százalékos lakossági támogatottságot kapott, a választójogi törvény hivatkozott rendelkezései miatt azonban a mandátumai összesen csak 28 százalékot tettek ki. Az 1998-as választáson az összefogás ellenére az MDF külön területi listát állított, ám az erre leadott 139 934 szavazat – az elért, csupán 3,12 százalékra való tekintettel – a jobboldal számára elveszett, holott az legalább öt területi listás képviselői mandátumnak felelt volna meg.
Az öt százalékot esetleg elérő, „szavazatokat felfogó” párt léte tehát azzal a veszéllyel jár, hogy a végső elszámolásnál valójában nem növeli, hanem csökkenti a jobboldal parlamenti képviselői helyeinek a számát.
A hibát tehát a Fidesz nem kizárólagosságra törekvéssel és nem azzal követte el, hogy a kétpólusosság jegyében megakadályozta egy öt százalékot meghaladó támogatottságú, alternatív párt kialakulását, hanem azzal, hogy nem igyekezett integráló szerepének növelésére, és nem fogadta el az 1998-ban még szerencsésen integrált értékrendek egyenjogúságát.
Jávor Béla – az eseményeket valójában nem csupán a lelátóról nézve – igaztalanul és bizonyíték nélkül állítja, hogy „a kampányt a Fidesz elszúrta”, mert „a választóközönség fokozatosan átállt az ellenzék oldalára, nem kapva válaszokat az ellenzéki retorika termékeire, mely retorika tartalma nyilvánvalóan elképesztően ordináré, elképesztően hazug és minden eddigi határt átlépően gusztustalan volt”. Így Jávor szerint a volt nagyobbik kormánypárt „olyan teniszpartiba szállt be, ahol az egyik fél Dunlop-ütővel, míg a másik lángszóróval játszik”. Valójában az elhibázott stratégiát tartja annak a patkószegnek, amely miatt a patkó, a ló, majd az ország elveszett.
Ugyanakkor tényként nem jelöli meg, hogy mi maradt válasz nélkül, hiszen minden labdát azonnal leütöttünk, sőt ehhez jól szervezett rendezvényekkel igyekeztünk biztosítani a látványosságot is. Polgárként valóban nem vettük át az ordináré, bunkó stílust, de ezért talán mégsem kell szégyenkeznünk. Egyetlen kampány sem tudja felemelni a béka feneke alóli mélységből azt a politikai kultúrát, amelyben az elfogultan vak állampolgár szabályos ütőnek látja a lángszórót, és elhiszi, hogy a kétszer kettő nem mindig négy, hanem az eredményt az ő tetszése szerint is alakíthatják, és a fogalmak értelme büntetlenül hamisítható.
Valójában nem a kampányban volt a hiba, hanem az „utcai csatákat” veszítettük el. A szórólapok terjesztésében, a szavazatszedő bizottságba jelölt tagok felkészítésében, az egyes választókörzetek szavazóinak tájékozódó felmérésében, a személyes kapcsolatok létesítésében, abban a bizonyos házról házra járásban az MSZP nagyobb szervezettséget mutatott, és nem riadt vissza némi választójogi törvénybe ütköző turpisságok elkövetésétől sem. A lelkesen működő polgári körök hatékony segítséget tudnának nyújtani a hiba felszámolásához az önkormányzati kampány során, ha az „életünket és vérünket” felajánláshoz egy kis „zabot”, a személyes munkájukat is hozzáadnák.
A csapat obsitos, de a labdát még a pályán kergető játékosaként a tudományos és kulturális értékeket nagyra becsülöm, az alkotókat feltétlenül tisztelem, a polgári stílussal beoltott vagyok, és talán ezért – Jávor Béla néhány ezzel kapcsolatos megállapítását elfogadva – az alapvető, de javítható hibát az értelmiséghez, a tudományos és kulturális közélet szereplőihez fűződő kapcsolat elrontásában, sőt hiányában látom.
Orbán Viktor a Magyar Nemzet július 6-i számában megjelent interjújában ezt nyilatkozta: „Nem tudtunk pályát nyitni az író, olvasó, gondolkodó, az ország és a nemzet jövőjéről elképzelésekkel, gondolatokkal, közölnivalóval rendelkező emberek előtt.”
A baj azonban nem a pályanyitással, hanem a törődéssel, az odafigyeléssel, a termékeny, gyümölcsöző kapcsolatok létrehozásának elmulasztásával volt. Érthetetlenül nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy ez az értelmiségi réteg aktív társadalmi életet él, sok emberrel érintkezik, beszélget és ír, közvéleményt formál, szellemi hatást fejt ki, viszont érzékeny, és szereti, ha felkéréseket, meghívásokat kap, ha a munkáját, a tevékenységét értékelik, megbecsülik.
A baloldali rendezvényeken megjelenő, általam nagyra becsült néhány kulturális, közéleti személyiségtől olykor megkérdeztem, hogy mit keres ezen a rendezvényen. Amire nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy udvariasan eleget tett egy személyre szóló meghívásnak. És amikor azt a kérdést is feltettem neki, hogy miért nem látom hasonló jellegű jobboldali, esetleg a Fidesz által szervezett rendezvényen, azt a választ kaptam, hogy oda a kutya sem hívta.
Azt gondoltuk, hogy a politikusi és az alkotói, a művészi hiúság azonos mértékű, az alkotók érzékenysége azonban nagyobb és sérülékenyebb a politikusokénál, viszont jó szándékkal és udvariassággal sikeresen kezelhető.
A zoológiailag nem, de a valóságban mégis létező kétpúpú elefántjaink sokszor lenéző, fölényes mosollyal járkáltak a kultúra törékeny porcelánboltjában, és az alkotó értelmiség indokolt sérelmét értelmiségi nyavalygásnak minősítették.
Arra sem figyeltünk, hogy a polgár szó nemcsak történelmi és társadalmi helyzetet, értékrendet és életmódot jelez, hanem stílust is. A választási eredményhez nyilván jelentősen hozzájárult az a stílushiba, amelyet a legérzékletesebben, a legtalálóbban és a mai napig érvényesen Veres Péter fogalmazott meg a „kivagyiság” kifejezéssel.
Sokszor elhangzott, hogy sokan voltunk, de nem elegen. Vajon miért nem jutott eszünkbe, hogy a távolmaradókat talán éppen mi idegenítettük, riasztottuk, martuk el a válasz nélkül hagyott levelekkel, a telefon-visszahívások elmulasztásával, a közvetlen kapcsolatokat elzáró, átjárhatatlan fallal és a sokszor elutasító megnyilvánulással?
Figyelmeztető jelként kellene fogadni és kezelni a budapesti választási eredményt. Tudomásul kellene venni, hogy a tudományos és kulturális közélet főleg a fővárosra koncentrálódik. Ennek az értelmiségi rétegnek a jelentős része 1998-ban nyilván ránk szavazott, hiszen csak így nyerhettünk a 32 választókörzetből 14-ben. 2002-re azonban közülük sokan elmartan és csalódottan ellenünk fordultak, így született meg a megal
Marcin Romanowski
Romanowski valaszolt Magyar Péter fenyegetésére
