Reggel nyolc óra negyvenhat perckor kezdődött a történelem. Az American Airlines 11-es számú, Bostonból eltérített járata, egy Boeing–767-es repülőgép, fedélzetén kilencvenkét utassal, 470 mérföldes óránkénti sebességgel becsapódott a World Trade Center északi tornyába, hatalmas lyukat ütve a 94. és 98. emelet közé. A déli toronyhoz kilenc óra két perckor érkezett az United Airlines 175-ös számú járata, az útvonal-módosításra kényszerített gép szintén Bostonból indult. Hatvanöt utas és a személyzet tartózkodott a repülőn. Kilenc óra negyvenegykor becsapódott a Pentagonba az American Airlines 77-es járata. Ez a fővárosból indult, hatvannégy utassal. Kilenc ötvenkor összeomlott a déli torony, rá tíz percre lezuhant Shanskville közelében egy másik eltérített gép, az United Airlines 93-as járata – New Yorkból indult, negyvenöt emberrel –, aztán az északi torony is megbicsaklott. Egy óra negyvenkét percig bírta a becsapódás után.
A halottak pontos számát még ma sem lehet tudni, hivatalosan 2823 áldozatot tartanak nyilván. Belőlük majd három és fél száz tűzoltó, huszonhárom rendőr és harminchét közlekedési szakember, ők mindannyian kötelességük teljesítése közben estek el. Nyárig kevesebb mint háromszáz holttestet találtak meg, ezenfelül majd húszezer emberi testrészt vittek a DNS-laborokba azonosításra. Ezerszáz áldozat esetében ez sikerrel járt. A nevek közlése sokáig tabunak számított, az eddigi legteljesebb listát a U. S. News múlt heti, évfordulós különszáma közölte öt teljes oldalon. S bár az áldozatoknak nincs nemzetisége, mi mégis magyar túlélőket kerestünk, és amerikai magyaroktól kérdeztük meg, hogyan változott az életük szeptember tizenegyedikét követően.
Kertész Csaba negyvenöt éves, az USA-ban született, szülei Szegedről és Zalaegerszegről származnak. Mérnökként dolgozott, hidakat, épületeket és alagutakat tervezett a World Trade Center One-ban, az északi torony hetvennegyedik emeletén. A gép becsapódásakor éppen az ablaknál állt, de nem látta a repülőt, amely jóval fölötte csapódott be. Hallotta, amint keresztülvágja az épületet, mely dél felé dőlt, majd visszarándult. Számára egyértelmű volt, hogy egy repülő ütközött a toronynak, és azonnal menekülni kell.
A lépcsőkön nem volt tolakodás. Még az is fegyelmezett maradt, aki sírva lépegetett lefelé. Csaba a zsebkendőjével szűrte a forró levegőt, és attól tartott, hogy az égő üzemanyag az alsóbb emeletekre kerülve meggyújtja az irodákat, és az emberek megfulladnak a füstben. Az alsóbb emeleteknél szembejöttek velük a tűzoltók (ők később mind odavesztek), tovább lassítva a haladást. Az utolsó tíz emeleten már érezték a friss levegőt – soha olyan jól nem esett, mint akkor. Lent tudták meg: az első gép becsapódásakor a tűzfelhő a liftaknán keresztül kicsapta az alsó szint ajtaját, és kilencven emelettel mélyebben mindent fölégetett! Amikor kiértek, összeomlott a déli torony.
Tudta, hogy futással nem megy semmire, ezért elbújt egy pózna mögé, és szorosan az orrára szorította a nyakkendőjét. Nagy szél és iszonyú sötét lett, de megmenekült, mint a közvetlen kollégái közül mindeki. Még az is, aki a huszadik emeleten szorult be, és a tűzoltók ásták ki négy óra múlva.
Csaba családját igen megviselte a tragédia. Tizenhárom éves fia feladatként éppen híreket nézett az iskolai televízión, így egyenesben látta az épületek összeomlását. Három évvel idősebb kislányát a tanárai értesítették, valószínűsítve, hogy édesapja odaveszett. Kertész Csaba este keresni kezdte a kollégáit, s napokig tartott, míg mindenkit elért.
Nyomasztó érzés volt úgy telefonálni egy családnak, hogy nem tudta, él-e még a barátja, de üzenetrögzítővel beszélni volt a legborzasztóbb. Sok éven át gyűjtött tervezéseik, dokumentumaik megsemmisültek, s még ma is meghökken, amikor olyan megmentett iratot lát, amely odaveszett kollégái keze nyomát viseli…
Tóta István mérnök tizenhét esztendeje dolgozott a déli torony kilencvenegyedik emeletén. A vállalata atom- és vízi erőműveket tervez szerte a világban. Az 1970-ben Rákoshegyről kivándorolt férfi még három magyart ismert az ő emeletén, közülük egynek, Vári Gyulának a maradványait tudták azonosítani a DNS-minták alapján. A négytagú magyar társaság minden reggel a kilenvenhatodik emeleten kezdett egy napindító kávéval. Aznap korábban érkezett, így egyedül kávézott, majd nekilátott a munkának. Kilenc óra előtt hatalmas robbanást hallott a másik toronyból, s bár utána rögtön bemondták a hangosbeszélőn, hogy épületükben nem esett kár, mindenki maradjon a helyén, ő bizony elindult a lépcsők felé. Tanult az 1993-as esetből (akkor műtrágyával telepakolt kisteherautót robbantottak fel terroristák az alagsori parkolóban), tudta, hogy ilyenkor leállnak a liftek, és annak is utánanézett, hogy melyik a legvédettebb lépcsőház. A kollégák az ablakból figyelték, amint a szomszéd épületből papírok és bútordarabok esnek ki, de őt hiába győzködték, hogy maradjon. A hetvenhatodik emeletnél megpróbált liftbe szállni, de olyan zsúfolt volt, hogy továbbment a lépcsőn. Az ötvenediknél járhatott, amikor becsapódott a második gép: a lökéstől kiszakadtak az ajtók, óriási volt a hőség, és kialudtak a villanyok. A lépcsőn nehezen lehetett haladni, de nem volt pánik. Amikor az utcára ért, rengeteg gazdátlan cipőt és ruhát látott a földön. Nem értette, mit keresnek ott a ruhadarabok, amikor becsapódott mellé egy megégett ember. És utána még több is… Még ma is álmodik arról, hogy összeégett, meztelen emberek vetik ki magukat az ablakon, és mindig háttal, hogy ne lássák az alattuk tátongó mélységet.
Tóta István az ötvenedik emeleten azon gondolkodott, három gyerekének ki fogja majd elmondani, hogy apjuk meghalt egy lépcsőházban. Megmenekült. Ahogy kiért a szabadba, rá néhány percre omlott össze az épület. A kollégái közül tizenhárman haltak meg, a főnökéből például semmit sem találtak meg a romeltakarítók.
A tragédia után három hétig nem kellett dolgozni, csak jelentkezni, hogy élnek. És sokat beszélgetni, pszichológusokkal és lelkészekkel. A vállalat elköltözött Manhattanből egy időre, aztán mégiscsak visszamentek. Igaz, távol a romtól és csak a hatodik emeletre. István úgy gondolja, felelőtlenség volt száztíz emeletes épületeket felhúzni, és telezsúfolni emberekkel. Ahol ő dolgozott, az sem látszott, hogy lenn milyen az idő. Az épület állandóan remegett, nagyobb szélben gyakran hazaküldték őket, akkora volt a kilengése.
Azon a szeptemberi napon a New York-i magyarok egy kis közössége a Magyar Emberi Jogok Alapítvány irodájától kétutcányira levő lakásban, Memi néninél gyülekezett. Előjöttek az ötvenhatos és a korábbi reflexek: a tanácstalan amerikaiakkal ellentétben a magyarok egymást hívogatták, gyertya- és elemvásárlásra buzdítva a másikat, és arra emlékeztetve, hogy ilyenkor tanácsos vizet fogni a kádba.
Az alapítvány honlapján ezen a napon a következő híradás jelent meg: „Szeretett World Trade Center épületeink megsemmisültek. Városunkban és környékén kevés az ember, akinek hozzátartozóját, barátját, ismerősét ne érintette volna közvetlenül a tragédia. Amerikát kétszáz éve először érte közvetlen támadás. Mindnyájunkat érinti a veszteség. Ha támadható a világ nagyhatalmának legfontosabb kereskedelmi központja, katonai főhadiszállása, melyikünk érezheti magát biztonságban?”
Hámos László, az alapítvány elnöke így foglalja össze az akkor tapasztalt érzéseket:
– Az elmúlt évben sok dologban változott gyökeresen Amerika. Azelőtt a félelem nem volt a hétköznapok része. De most a két toronnyal együtt a lelkekben is összeomlott a biztonságérzet. Mindenkinek beépült a tudatába, hogy támadhatóak és törékenyek vagyunk. Azóta mindenki más szemmel nézi az esti híreket, eleven érzéssé vált, hogy igenis közünk van a világ dolgaihoz. Nincsenek már távoli, kevéssé fontos események, minden mindennel összefügghet.
Folytatás a 28. oldalon
– Sokan úgy gondolták, a támadás elszigetel bennünket, a saját dolgainkkal leszünk elfoglalva, de nem ez történt. Kiemelt figyelem jut mindenre, mert már mi is érintettek vagyunk. Ugyanakkor, bár városunk lakóit érintette a legközvetlenebbül a terror, még sincs bennünk égető bosszúvágy vagy tomboló nacionalizmus. Majd minden házon ott lobog az amerikai zászló, soha nem látott mértéket ölt a hazaszeretet, de talán még ennél is nagyobb a szándék, hogy megértsük, mi okozta a tragédiát. Ma jóval nagyobb a szolidaritás, mint korábban. Tavaly szeptember óta gyakran kapok el egy-egy jellegzetes szempillantást az utcán, vagy a boltban sorba állva tapasztalom, hogy valaki hangosan folytatja azt a mondatot, amit magamban elkezdtem. Egy amerikai számára nehéz fehéren feketén nézni a világot, és ebben a kérdésben nincsenek is fekete-fehér válaszok. A változás nem látványos, de drámai: rájöttünk, hogy egymásra vagyunk utalva.
– Mit gondol, mi a megoldás az ország számára: a zárás vagy nyitás?
– Más lett az optikánk szeptember 11. után. Én úgy vélem, hogy ennek az országnak az ritkán hozott rosszat, ha aktívan vett részt a világ dolgaiban, viszont az elzárkózás, például ötvenhat esetében, soha nem hozott jót. A nyitás sokakat foglakoztat, és ha sok ember gondolkodik valamiről, annak nem lehet rossz eredménye. Egy olyan pokoli ellenféllel szemben, mint a terror, csak Amerika veheti fel eredményesen a küzdelmet.
A szervezet huszonhat esztendeje foglalkozik azzal, hogy a magyar kisebbség problémáit az amerikai közvélemény és döntéshozók figyelmébe ajánlja. Most sem nehezebb a dolguk, mint korábban: annak idején például a Nyugat kedvencének számító Ceausescuról és rendszeréről bizonyították be, hogy Erdélyben elnyomják a magyarokat. Addig Transsylvaniát csak mint a Drakula hazáját emlegették, és a külügyben nem értették, hogy mit akarnak egy ilyen fura és érthetetlen történettel (a romániai magyar kisebbség elnyomásával), amikor a kommunizmus ellen kell harcolni, és Románia lehet az első kiugró.
– Munkánk legkényesebb része eddig az volt, hogyan lehet beleágyazni az amerikai érdekek világába a magyarság érdekeit? Ma már jóval érzékenyebbek a döntéshozók az intolerancia kérdéseire – fejti ki Hámos László. – Az ország felnőttebb lett az elmúlt esztendő alatt, az emberekben eluralkodott a „velem is megtörténhet” eddig nem ismert érzése. Másfajta gondolkodásmód és magatartás alakult ki: nem a rettegésé, hanem az éberségé.
És a nyitottságé! Hámos László lakóhelyén pár nappal a tragédia után gyászünnepséget szerveztek, ahol felolvasták négyszáz környékbeli áldozat nevét. Hihetetlen mély érzelmek szabadultak fel akkor, de még az áldozatok hozzátartozói is azt hangsúlyozták, hogy meg kell próbálni megérteni az arab gondolatvilágot és azt, hogy mi vitte rá őket a borzalmas lépésre.
A terrortámadás után emberek ezrei indultak meg segíteni. Órákat kellett sorba állni az önkéntes véradókat fogadó központoknál, dollármilliók gyűltek a szolidaritási alapokba.
A leomló két torony további öt épületet rongált meg végzetesen. A város polgári védelmének főhadiszállása például alulról égett szét: a katasztrófahelyzetre tartogatott hatalmas üzemanyagtartályok ugyanis a föld alatt kaptak lángra a WTC két hatalmas tornyát megolvasztó tűztengertől.
A világváros lakossága viszonylag hamar magára talált, hiszen nem lehet úgy élni, hogy az ember állandóan várja az újabb tragédiát. Rövid idő után benépesültek a bevásárlóközpontok és a színházak is.
Megkezdődött a romok eltakarítása és a közös gondolkodás arról, hogy mi legyen az egykori tornyok helyén. És mi történjen Manhattan déli részével, ahonnan pánikszerűen menekültek a cégek? A korábban annyira népszerű felhőkarcolók felső emeleteinek irodáit ma lehetetlen kiadni. A Hudson folyó másik partján levő New Jersey ugyanakkor látványosan fejlődik, mert sokan itt nagyobb biztonságban érzik magukat és vállalkozásaikat.
James C. Whitehead, a városrész fejlesztését vezető bizottság elnöke az idén hétszáznyolcvanhárommillió dollárt költhet az adófizetők pénzéből arra, hogy visszacsalogassa a vállalkozásokat. A befolyásos politikus-üzletember (aki ötvenhatban egy repülőgépnyi műszaki eszközzel segítette a magyar forradalmárokat) úgy véli, nemzetközi pályázat kiírásával sikerül találni egy olyan megoldást a Ground Zero hasznosítására, amely nem sérti az áldozatok emlékét, ugyannakkor jelentősen hozzájárul a halódó városrész gazdasági újjáélesztéséhez. Az eddig bemutatott hat elképzelés nem felelt meg ezeknek a kritériumoknak.
A másik terror sújtotta városban, Washingtonban már újjáépült a Pentagon déli szárnya. A munka visszatért a régi kerékvágásba, a magyar származású, de már emigrációban született Koszorús Ferenc ügyvéd, lobbista azon dolgozik, hogy a NATO a prágai bővítés során vegye figyelembe a magyar kisebbség érdekeit. Úgy véli, a katonai szövetség prioritásai megváltoztak a terrortámadást követően: a Szovjetunió széthullása után célját vesztett szövetség megtalálta fő feladatát a terrorizmus elleni harcban. Most ez a fontos, és az új helyzetet jól használhatják ki a balti országok mellett azok a kelet-európai államok is, amelyekben jelentős számú magyar kisebbség él. Bár a NATO korábban is a stabilitást tartotta elsőrendű kérdésnek, de ebben azelőtt jelentősebb szerep jutott a nemzeti kisebbségekkel való jó bánásmódnak és a jószomszédi politikának. Most a biztonság és a terrorellenes harc melletti elkötelezettség a fontosabb. Igaz, az őszi prágai csúcs után még a szenátusnak ratifikálnia kell a meghívott országokat, így újabb lehetőség adódik a magyar kisebbségek ügyének felvetésére. El kell magyarázni a döntéshozóknak, hogy az újdonsült demokráciákban korántsem elég az, ha egy többség demokratikus szavazással kerül hatalomra, mert attól még elnyomhatja a saját kisebbségét. Ebben jelentős szerepe lehet az amerikai magyarságnak: ha ki-ki saját képviselőjét, szenátorát rá tudja venni, hogy foglalkozzon a kérdéssel, akkor garantált a siker.
– Új stratégiára van szüksége a lassan beolvadó amerikai magyarságnak – mondja Koszorús Ferenc –, hiszen az asszimilálódás nem jelenti feltétlenül azt, hogy az emberek elveszítik a gyökereiket is. Meg kell találnunk azokat a fiatalokat, akik már amerikai fejjel gondolkodnak, és talán soha nem alapítanak magyar templomot vagy iskolát, de megvan a szakmai hátterük, a kapcsolatrendszerük, és ezeket hajlandóak a magyar ügyek szolgálatába állítani.
A szeptemberi események egy másik magyar vonatkozású humanitárius tevékenység sorsát is jelentősen befolyásolták. Megyesy Jenő denveri ügyvéd ugyanis (aki civilben hazánk tiszteletbeli főkonzulja) évekig az amerikai hadsereg segítségével szállította a Kárpát-medencei magyarságnak szánt adományokat. Az érvényes törvények szerint ugyanis békeidőben a kihasználatlan katonai technikát bérmentesen lehet humanitárius célokra használni. Most nincs így. A teherszállító repülőgépek immár nem komputer
busz
Felborult egy távolsági busz Németországban
