Apám és én

„Emberek, hányan maradtunk,
magyarok, kik nem szaladtunk?
S hány van, ki nagy ködbe merült,
s hány, ki gonosz kézre került:
ki börtönbe, ki kötélre,
s kinek elfolyott a vére.

S hányan leszünk hűek mindig
a hideg halálos ingig?
az utolsó reménységig,
ha száz évig – százig. Végig?
S alattunk majd ha sír nyílik,
úgy halunk meg, ahogy illik?”
Sinka István:
Kötél, börtön, köd és vér (1949)


A rendszerváltáskor, 1990 januárjában vesztettem el váratlanul édesapámat, amikor éppen Erdélyben jártam egy segélyszállítmánnyal. Nem volt beteg, 65 évesen jól tartotta magát, csak a Rákosi-, Kádár-rendszer negyvenöt éve hagyott apró tűszúrásokat a szívében, amely hirtelen állt meg. A mentők a nagyanyámtól, a szellemileg és testileg friss, kilencvenhat éves, nagy bridzsjátékos hírében álló édesanyjától vitték el. Egy óra múlva halt meg a Tétényi úti kórházban. A hír a magyar határon ért, valami belső hang súgta, hogy telefonáljak haza. Utólag megbizonyosodtam, hogy a halál pillanatában égi jelet kaptam: minden előzmény nélkül dagadt cipó nagyságúra könyököm. A segítőkész marosvásárhelyi orvosok nem tudtak mit kezdeni a duzzanattal, ami azután itthon néhány nap alatt úgy, ahogy jött, elapadt.
Apám jómódú polgári családban született, egykén nőtt föl. Nagyanyámnak földbirtoka volt az Ipoly túlpartján, ami ma Szlovákia, nagyapám pedig 1945 előtt a tatabányai szénbányákat igazgatta. Apámat már gyerekként limuzin Opelben hordták-vitték, kiváló iskolákban, szerzetesek által fenntartott kollégiumokban tanult.
A háború végén műegyetemi évfolyamtársaival együtt nyugatra húzódott a szovjet katonák elől, később itthon diplomázott. Sosem lépett be a pártba, mélyen hívő katolikus volt. Családi album őrzi az Egyetem téri templom esküvői képeit 1951-ből. Anyai nagyapám 8 milliméteres filmfelvevőjével örökítette meg a családi eseményeket – születések, keresztelők, karácsonyfagyújtás, úrnapi körmenetek –, ma is őrzöm a némafilmtekercseket. Egyébként saját filmkockáim is vannak: a forradalom után, kisgyermekként eszmélve látom a dulakodást a Szent István körúti emeleti lakásunk ajtajában. A körfolyosón megtermett katonaemberek rohannak, apám belülről tolja a kétszárnyú bejárati ajtó elé a ruhásszekrényt, amely beszorul a fal és a bútor közé. Egész testét megfeszítve védi lakásunkat. Édesanyám reszket félelmében, öléből bámulom apámat, a film megszakad… Kizsuppoltak a Vígszínházzal szemközti szép lakásból, ott kellett hagyni a nagy hallt, ahol rollerrel száguldoztam, mivel a közeli Honvédelmi Minisztérium egyik tisztje vetett szemet otthonunkra.
Apám kiváló mérnök volt. Részt vett a Dunai Vasmű felépítésében, a hideghengersor automatizálásában. Leköltözött Dunapentelére (Sztálin- majd Dunaújváros), titokban mentünk utána, az egész család. Újabb filmkocka: ülök egy farmotoros Ikarus busz ablakánál, nézem a gépeket és a sártengert, hogy azután egész nap néma csendben, jó gyerekként viselkedjek a munkásszálláson. Különben kidobtak volna az utcára.
Azután újra Budapest. Egy darabig nem volt hol laknunk, a nagyszülőknél, Újpesten húzódtunk meg. Nagyapámmal óriási párnacsatákat vívtunk az ágyban, a vasárnapi szentmisék után a család beült a cukrászdába, amelynek helyén ma panelház szürkül. Apámat a Dunai Vasműben végzett munkájáért nagy meglepetést okozva magas állami kitüntetésben részesítették, de lakáshoz akkor sem juthatott. Majd ha belép a pártba – szólt a verdikt.
Az iskolát azért már új „lakásban” kezdtem. A kiváló mérnök, kitüntetett ifjú középvezető, kétgyerekes családapa, a párton kívüli értelmiségi végül egy tetőtér-beépítésre lett méltó a Kádár-rendszerben. A filmkockák újra peregnek: két kis szoba, a gyerekszoba ablaka csak asztalra állva érhető el. Fűtés nélküli konyha falikúttal, jégverem előszoba, fürdőszoba. Mindig félve megyek le a pincébe fáért, szénért. Sötétben tapogatom ki a villanykapcsolót, és teljes erőből aprítom a fát, minél nagyobb zajt csapva, hogy az óvóhely vécéjéből a – képzeletben – felém tartó patkányokat elriasszam.
Apám szombatonként az idegességtől gyötörve jött haza éveken át a munkahelyéről, akkor még szombaton délig dolgoztak. Ültünk az asztal körül, kanalaztuk a levest és hallgattuk: a vezérigazgató ismét behívatta, hogy lépjen be a pártba, akkor kapunk új lakást. Apám ellenállt. Ilyen áron nem kellett élhető lakás, magasabb fizetés, főmérnöki állás. De a vezér szorongatta, hiszen nagy fogása lett volna nekik, ha apámat – mai szóhasználattal élve egy makacs polgári skalpot – megszerzik. Apám gyötrődött, és éveken át nemet mondott, ám kisiskolásként is láttuk, hogy főnökei folyamatosan zsarolták meg mézesmadzagot lógattak előtte. Be akarták „szippantani”. Tudták, hogyan élünk, hogy jön a harmadik gyerek… A nagytermészetű, vállon veregető vezérigazgató konyakkal is puhítgatta, ő azonban nem ivott és nem engedett.
Édesanyám otthon dolgozott. Sokszor lefekvés után hajnalig kötött egy háziipari kisszövetkezet számára csecsemőkardigánokat. Emlékszem, hogyan tartottam neki a fehér fonalkarikát frissen mosott, tiszta kézzel, ő pedig nagy gombolyagot tekert belőle. Ezeket iskola után óvatosan összecsomagolva vittem Óbudára. Sohasem tudom elfelejteni azt az állandó izgalmat, hogy határidőre elkészülnek-e a virágmintás, hófehér babatermékek. De apám nem alkudott. Minden maradt a régiben, édesanyám fiatalon hunyt el.
Boldog gyermekkorom volt. Még ha állandó takarékoskodás vett is körül, nem éreztem a hiányt. Máig kicsordul a nyálam a héjában sült, sós-vajas krumplivacsorák emlékétől, látom amint a megmaradt száraz kenyérsarkakat zsákokba gyűjtik, amelyeket a Fehérvári úti régi piacra cipeltem eladni aprópénzért, és emlékszem a Hegyalja út sarkára, ahová az egykor meglévő kis földszintes házban dolgozó öreg suszterhez viszem szétrúgott sportcipőmet, szandálomat, hogy még fél évig hordhassam őket.
Csendben éltük át a Kádár-rendszert, amely apám szívét halálra szurkálta. Tudom, a rendszerváltozás idején milyen büszke volt, amikor a politikában kezdtem tüsténkedni. Tartást ő adott hozzá. Megérteni őt viszont csak most, 2002-ben tudom igazán…