Egy rémálomról számolok be itt, kertelés nélkül. A történet rövid, ám nem nélkülöz bizonyos tanulságokat. Szóval: van egy szisztémám. Aktuális véleményem kialakításakor általában Kovács László álláspontját veszem figyelembe. Sokan vagyunk így ezzel, gyakran találkozunk, és akkor Kovács László körültekintően vázolja, hogy a továbbiakban mi legyen a véleményünk. Rövid kitérő után, melynek során egy bioboltban próbált magvas gondolatokat beszerezni, Medgyessy Péter is csatlakozott kis körünkhöz, így ma már neki is sziklaszilárd álláspontja van a világ dolgairól, csakúgy, mint nekünk, a kevés kiválasztottnak. Szemléletünk szépen alakulgat, Kovács László értelmes útmutatásai alapján. A legnagyobb fejlődés a miniszterelnök úr esetében mutatható ki. Ő már a második kurzus után belátta, hogy évekig tévedett: az Úristen nem a pápa tartótisztje. Azért persze mi is okosodtunk, ma már egyikünk sem próbálna rendet rakni egy kaleidoszkópban.
Persze az is hozzátartozik kis klubunk mindennapjaihoz, hogy vannak köztünk ádáz kakukktojások, például én. Figyelmesen és szótlanul meghallgatom Kovács László fejtegetéseit, és rögvest az ellenkezőjét kezdem el vélni. Egy betűt nem módosítok a formás állításokon, csak az előjelet, de azt azonnal és mindig. Ez a szisztéma eddig bejött. Véleményem e módszer hatására megalapozott lett, alapjaként a világ tényleges történései szolgálnak, belőlük további logikus következtetések vonhatók le, és soha nem cáfolják őket a fejlemények. Azt hittem, ez most már mindig így lesz. Mióta zsebemben lapul a bölcsek köve, barátaim között afféle orákulumnak számítok, környezetem félénken tisztel, családom felnéz rám.
Ám jött a kijózanodás. Kovács László jelentéktelen pártnak nevezte az SZDSZ-t. Szinte azonnal megzavart, hogy ezt magamtól is pontosan így véltem volna, ám precíz és csődöt még soha nem mondott játékelméleti tételem értelmében úton-útfélen azt kellett volna hirdetnem, hogy az SZDSZ jelentékeny és fontos párt. Megpróbálkoztam ezzel a verzióval élni egy kisebb társaságban, illusztráltam érveimet Fodor Gábor egy idevágónak tűnő, „Mi azért nyertünk…” kezdetű, nagy nyilvánosság előtt elkövetett mondatával, ám a reakció az lett, hogy a kompánia feloszlott, köszönés nélkül, zavartan, egyenként surrantak ki az ajtón a barátaim, odakint halkan káromkodtak, majd bedobtak hozzám egy Molotov-koktélt. Tisztán és világosan éreztem, hogy nem adnak nekem igazat. Ebben az esetben viszont Kovács Lászlóval értenek egyet. Mi több, ha elfogulatlanul megvizsgáltam a kérdést, kénytelen voltam megállapítani, hogy én is helyesnek tartom Kovács László szikár megállapítását, mégpedig eredeti formájában, úgy, ahogyan az elhangzott. De hiszen ez lehetetlen. Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól. Ha elveszítem a Kovács László-féle vezérfonalat, egyedül, pusztán a saját gyarló elmémre utalva, képtelen leszek releváns véleményeket felvonultatni életem számtalan bonyolult szituációjában.
Napokig kellett így élnem. Senkinek nem kívánom ezt. Lehangoltan próbáltam feloldani az ellentmondást, mentségeket kerestem, Kovács László mégiscsak felelős pozíciókat tölt be, elfoglalt ember, ha kicsit nem figyel oda, esetleg pörgősebb napja volt, könnyen kizökkenhet a száján egy igaz félmondat, de egyáltalán nem biztos, hogy ebből, mármint az igazmondásból, rendszert kívánna teremteni a továbbiakban. Mindazonáltal nem nyugodtam meg.
Mindegy, átvészeltem ezt a pár napot. Ma már ismét süt a nap, kerek a világ, barátaim megbocsátottak, ámbár intettek, hogy az ivást vissza kellene fognom kicsinyt. Kiderült ugyanis: Kovács László nem mondta.
Elmondta, amit nem akartak hallani
