Kuncze-gate

Pedig minden olyan simának tűnt. A D–209-es leleplezését követő pillanatnyi zavar idején megálmodott gyomorforgató és meghökkentően egyszerű forgatókönyv megvalósítása nyílegyenesen haladt a végkifejlet felé. Eközben minden a baloldal kezére játszott: a készséges sajtó, a hibát hibára halmozó ellenzék és a társadalom nyugalmat óhajtó többsége.
Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy tényleg mindent megtehetnek. Már a leleplezés napján megindult a sanda célozgatás: az ügynökkérdés bolygatásával öngólt lő a jobboldal. Mindaz, ami ezután történt, a Meruk-ügytől a Magyar Hírlap „újságírójához”, Bartus Lászlóhoz eljuttatott „ügynöklistáig”, ezt a prekoncepciót volt hivatott igazolni. Csakhogy a hírbe hozott egykori kormánytagok sorra cáfoltak, s egymás után tisztázta őket a „múltfeltáró” testületet vezető Mécs Imre. Ezzel pedig megdőlt a közvélemény jelentős részével már elhitetett állítás, miszerint elsősorban a jobboldali kormányokat fertőzte meg az ügynökkór.
Az már önmagában is példátlan belpolitikai botrány, hogy a baloldal politikai ellenfelei besározására használt fel egy parlamenti vizsgálatot, tegnaptól azonban okkal feltételezhetjük: a másik cél a valódi érintettek elleplezése volt. Markó György, a Történeti Hivatal elnöke ugyanis – először az Info Rádiónak nyilatkozva – megerősítette a Fidesz politikusainak Kuncze Gábor egykori belügyminiszter által addig szemrebbenés nélkül letagadott állítását: 1995-ben kicserélték egy „szabad demokrata” kormánytag hálózati kartonját. Kuncze nem mondott igazat, amit ezúttal nem intézhet el egy jópofa dörmögéssel, s – fájdalom – Orbán Viktorra, valamint a „klientúraépítő, szélsőjobbal kokettáló” Fideszre sem mutogathat.
A történtek ismeretében érdemes néhány kérdést feltenni az úgynevezett SZDSZ Medgyessy-ügyben játszott szerepével kapcsolatban. Vajon mivel sikerült rábírni a párt frakcióját arra, hogy álláspontját néhány óra alatt megváltoztatva bizalmat szavazzon a D–209-esnek? Miért úgy határozták meg a Mécs-bizottság által átvilágítandó közszereplők körét, hogy feltűnő módon kimaradt az „SZDSZ” számos meghatározó politikusa, köztük volt államfő, főpolgármester és több parlamenti alelnök? S vajon miért kezdte hirtelen bírálni Kuncze Gábor a vizsgálat kapcsán a vele egy frakcióban ülő Mécs Imrét? Végül: miért adtak a vizsgálat során menlevelet a feltehetőleg nagy számú szocialista érintettnek? (Fazakas Szabolcs minden bizonnyal egy belső pártharc „áldozata”, miközben olyan baloldali kormánytagok nem szerepelnek a listán, akik például a nyolcvanas években egy belügyi közreműködéssel tevékenykedő bizottságban döntöttek a COCOM-listás termékek elosztásáról.)
A csonka, kizárólag kormánypárti képviselőkből álló Mécs-féle testület, ahol a tempót egyre inkább az MSZP-s Tóth Károly diktálja, mára nyilvánvalóvá tette alkalmatlanságát. A demokratikus közéletet máig mérgező ügynökkérdés rendezése és tisztázása másokra vár.
Előbb azonban meg kell nevezni a múltfeltárás címen zajló gyalázat felelőseit, akiknek vállalniuk kell a morális, politikai vagy akár a büntetőjogi következményeket is. Társaival együtt Bartus, Tóth, Mécs és Kuncze persze csak sakkfigurák ebben a gusztustalan játszmában, a bábukat annak a posztkommunista gyökerű konglomerátumnak az irányítói mozgatják, melynek politikai érdekkijáró szervezetét MSZP néven ismerjük.