Profi román haderőreform

A Balkántól északra és nyugatra fekvő régiókban szokás lenézni azokat a modernizációs lépéseket, amelyek az „alant” lévő országokban történnek. Hasonló hibát követtek el azok is, akik az új NATO-tagországokból sajnálattal nézték Románia védelmi fejlesztési törekvéseit, amelyekkel nemcsak saját honvédelmét igyekszik korszerűsíteni, hanem egyben a lehető legjobb formába szeretné hozni haderőit a novemberi NATO-csúcsra, ahol majd döntenek meghívásáról.
Márpedig ha a román haderőreform eredményeit akarjuk megvizsgálni, elkerülhetetlenek az összehasonlítások azokkal az országokkal, amelyek már az első körben, 1999-ben – nagyrészt politikai nyomásnak köszönhetően – felvételt nyertek a szövetségbe. Bár sokan mást várnának, az összevetés távolról sem egyértelmű, sőt egyes esetekben kifejezetten a „későn jövő” románoknak kedvez. Amint arra ugyanis a „második kör” felkészülését elemzők is rávilágítanak, immár lényegesen nyugodtabb, a tapasztalatokat figyelembe vevő munka zajlik a tagsági cselekvési terv (MAP) keretében, mint az úttörők esetében annak idején. Ez az előny márpedig Romániában kitűnően ötvöződik a nemzeti védelmi korszerűsítés lépéseivel, és távolról segíti az a tény is, hogy Ceausescu idején az ország védelmi szférájának jó kapcsolatai voltak a Nyugattal, ellentétben a Varsói Szerződés többi tagállamával, amelyek tekintetüket katonai értelemben egyetlen pillanatra sem vették le Moszkváról.
Noha a rendszerváltozást követően a román haderők is súlyos forráshiánnyal szembesültek, és a jelentős védelmi ipar alól is kihúzták a szőnyeget, a politikai gondolkodásban továbbra is létfontosságú területként kezelték a honvédelmet, akár még a szociális kérdések vagy az égetően szükséges infrastrukturális fejlesztések rovására is. A román közvélemény, amely számára az ortodox egyház mellett a hadsereg továbbra is a legmegbízhatóbb intézménynek számít, fontos oszlopa volt ennek a támogatásnak, amelyhez – mi tagadás – hozzájárultak a „magyar revízióval” kapcsolatos, továbbélő félelmek is.
No de lássuk csak, hogy milyen konkrét lépések történtek a román haderőben, melyek nemcsak a szavak, hanem a konkrét lépések tekintetében teszik korszerűbbé a haderőt, közelítve a NATO-együttműködéshez! A legfontosabb ezek közül a MiG–21-esek izraeli elektronikával és precíziós csapásmérő fegyverzettel történő korszerűsítése, illetve öt nagy hatótávolságú amerikai FPS–117 légvédelmi radar telepítése. A román légierő ezenkívül már izraeli gyártmányú, pilóta nélküli felderítő gépekkel is rendelkezik, olyanokkal, melyekről még egyes NATO-tagországokban is csak álmodoznak. A szövetségesi meghívót megalapozó kitűnő döntésnek bizonyult, hogy 1994-ben négy használt Hercules szállítógépet szereztek be az amerikai légierőtől (mellesleg ezeket korábban éppen Magyarországnak kínálták fel), melyek manapság nemcsak a békepartneri gyakorlatok részesei, hanem az afganisztáni békefenntartó misszióba is képesek kiszállítani a román kontingenst.