Van, aki szerint a demokrácia a szükséges rossz. Az ilyen ember általában Churchill híres mondatára hivatkozik, miközben minden szavával, jelzőjével azt ecseteli, hogy miért is jó a diktatúra.
Ki ne hallott volna már ilyeneket: „Ezek is csak a maguk pecsenyéjét sütögetik” vagy „Pártcsatározások színterévé tették a parlamentet, az önkormányzatot, az iskolát, a társasházi közgyűlést”… Az így vélekedő szerint nem lenne szabad politikusokra bízni az ország, a város vagy a falu vezetését. A burkoltan – mert nyíltan ma már mégiscsak szégyen kimondani – diktatúrapárti ember technokratát, úgymond szakembert kíván látni a legfőbb posztokon is. Szerinte azonban ők csak a baloldalon találhatók, mert a jobbosok – ahogy a Gyula is megmondta – szélsőségesek és fasiszták.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az önkormányzati választási kampány finiséhez közeledve megpróbáltam mérlegre tenni a főváros utóbbi tizenkét évét. Próbálják ki! Piszok nehéz, de megéri.
Egy tanulságot viszont máris levontam: a demokráciában rövidebb idő alatt lepleződnek le a disznóságok. Az úgynevezett szocializmus építéséről több évtized alatt derült ki, hogy az zsákutca. A világvárost építünk szlogen tarthatatlansága pedig egytucatnyi esztendő alatt világossá vált.
Budapest ugyanis nem más, mint egy félkész város. Minden tekintetben. Nézzenek csak szét!
Demszky, aki egykor a tettek emberének nevezte magát, ma félkész termékekkel üzérkedik. Mert minek nevezzük azt, hogy futószalagon ad át immár kétnaponta olyan felüljárókat és utakat, amelyeken még hetekig dolgoznak a munkások? Milyen gyártmány az a városfejlesztési koncepció, amelyet a jelenlegi kormány programszintre emelt, ám pénzt nem mellékelt hozzá? Arról nem is beszélve, hogy a végrehajtásáért felelős embert csak október 20-án választják meg a polgárok. Demszky, a „hozzáértő” meg csak vigyorog. Teheti, mert akárki lesz is a főpolgármester, csak ebből a félkész termékből dolgozhat. Olyan ez, mint az előfőzött rizs. Mire az asztalunkra kerül, egyetlen nagy fehér masszává áll össze. Így válogassa ki a szemeket, aki akarja!
Folytathatnám a sort a Fővárosi Közgyűlés pénzügyi ellenőrző bizottságával. Ez a testület mindent megtehet, kivéve a pénzügyi ellenőrzést. Aki veszi a fáradságot, és sétálni kezd a kerületekben, ugyanezt a félkészséget tapasztalhatja szinte mindenütt. Míg az utca egyik oldalán sokmilliárdos beruházásból épül egy irodaház, addig a túloldalon a fadúc is alig tartja az évszázados épületet. A hivalkodó plazák boltjainak polcai roskadoznak a márkásabbnál márkásabb áruk alatt, miközben legtöbbünk pénztárcáját a kínai piacok árszínvonalára szabták.
Félkész ország félkész fővárosában félkész a demokrácia is. Mint a példák is mutatják, az egésszé válás folyamata lassú és nehézkes. Az esetleges gyorsító lökést mi, budapesti polgárok adhatjuk meg két és fél hét múlva, amikor is közvetlenül döntünk a jövőnkről.
Emlékszem, volt egy mondás a nyolcvanas évek végén: „Végre mindenki kezébe veheti sorsának alakítását.” Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s egyre többen érezzük úgy, hogy semmi nem változott. Lépni kell, mert csupán a kézbevétel ma már kevés ahhoz, hogy a mindent elárasztó félkész termékekből használható, lakható, élhető hazát, országot, fővárost teremtsünk.
Magyar Péter-hazugságok: Hann Endre és a Medián legnevetségesebb trükközései