Transznacionális tornagyakorlat

Nehéz fáradt mosoly nélkül olvasni azokat a vádakat, melyeknek a lényege: azzal, hogy az Orbán-kormány átnyúlt Magyarország határain, és a környező országok kormányainak mintegy a feje fölött felkarolta a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeket, feszültséget keltett az Európai Unióban és a NATO köreiben. Az a tény, hogy a státus-törvény előkészítését kormányközi megbeszélések előzték meg, és azt román oldalról is aláírták, nyilván nem teszi semmissé a vádat azok szemében, akik az Orbán-kormányról eddig egyetlen jó szót nem mondtak ki vagy írtak le. Érdekesebb kérdés azonban, hogy vajon a státustörvénynél lényegesen erőteljesebb, nemcsak határon túli, de globális átnyúlás egy másik EU- és NATO-tag esetében is okozott-e hasonló „feszültségeket” Brüsszelben, vagyis a két szervezet székhelyén? Mégpedig egy olyan tag esetében, amely népességét tekintve nagyjából akkora, mint Magyarország. Ha nem, akkor fel kell tenni a kényes kérdést, és valakinek válaszolnia kell rá: miért a diszkrimináció Budapesttel, jobban mondva az Orbán-kormánnyal szemben, és miért a kettős mérce e téren is?
Az mindenesetre történelmi tény, hogy a NATO – amelyhez Görögország 1952-ben csatlakozott – ölbe tett kézzel nézte nemcsak Athén súlyos konfliktusait a szintén 1952-ben csatlakozott Törökországgal, hanem azt is, hogy Papadopulosz ezredes 1967-ben egy takaros államcsínnyel véget vetett azoknak a szabadságjogoknak, amelyekre a görögök Periklész óta igencsak büszkék. Jogfosztottságuk nem kevesebb mint hét éven át tartott. A görög demokrácia restaurálása szempontjából csupa szerencse, hogy az akkor már szintén nyakig NATO-tag Törökország lerohanta Ciprust, kétszázezer görög cipriótát menekültté téve, mely nemes gesztus – de nem brüsszeli feddés – nyomán a görög junta oly rövid idő alatt omlott össze, mint Medgyessy Péter szavahihetősége azt követően, hogy kiállt a napfényre.
Ellentétben a NATO-val, amely nem lökte ki soraiból Görögországot sem a katonai junta léte, sem a szomszédháború miatt, meglehetősen arcátlanul éppen Hellász volt az, amely felháborodva mondta fel a NATO-val kötött legfontosabb egyezményeit. Az ok: az észak-atlanti szövetség nem támogatta a görögöket Törökországgal szemben. Később aztán hosszú tárgyalások következtek, melyek eredményeként a NATO-t idegileg felmorzsolta a görögök nyakassága, s a görög kormány több jogot kapott a görög földre települt NATO- és amerikai támaszpontok fölött, mint korábban. Tiszta szerencse, hogy a görög kormány 1983-ban végül is úgy határozott, helyreállítja korábbi státusát a NATO-n belül, különben hazánk még ma sem üdvözölhetné ott tagtestvérként Athént.
Nyilvánvalóan az is nagy lelkesedést válthatott ki Brüsszelben és Washingtonban, hogy 1981-ben az Andreasz Papandreu vezetésével kormányra került Pánhellén Szocialista Párt (PASZOK) és annak feje úgy ütötte-vágta szövetségeseit, mint a répát, hogy Ribánszki Róbert úrnak Horn Gyula ötvenhatos viselkedéséről mondott emlékezetes szavait némileg finomítva idézzük.

A kesztyűs kézzel való bánásmódra persze kereshetnénk mentséget. Például a hidegháborút. Ami alatt a Nyugat nem engedhette meg magának, hogy Athénnal szemben túl durván lépjen fel, tekintettel a vele farkasszemet néző Varsói Szerződésre. Csakhogy Görögország a szovjet típusú kommunizmus megbuktatása után sem juhászodott meg. És a NATO, valamint az EU ezt is éppen úgy tűrte, mint a korábbi pofonokat. Miközben a NATO, mint tudtunkra adták, halálra aggódta magát az Orbán-kormány magatartása miatt – ha hihetünk Wallander elhíresült cikkének, amely a Foreign Affairsben jelent meg –, simán zsebre vágta azt, amit extraterritoriális ügyekben Görögország továbbra is nyújtott: nemcsak Ciprus ügyében, ami miatt Törökországgal az időközben kissé lenyugodott viszály ismét felforrósodott, de azt is eltűrte például, hogy 18 görög politikus segédkezett nyújtott Öcalannak, a kurd terroristának, hogy elmeneküljön Törökországból. Az pedig, hogy Athén Milosevics mellé állt, miközben a NATO Belgrád és Újvidék bombázásával „szórakozott”, nyilván megnyugtatóan hatott azon brüsszeli katonai idegekre, amelyek felborzolódtak annak láttán, hogy az Orbán-kormány, a szocialista ellenkezés dacára, kisúttörős buzgalommal bocsátotta Taszárt az amerikaiak rendelkezésére, amikor a szerbeket Koszovó ügyében kellett megfegyelmezni. Athén rosszallása mellett.
A görög szuverenitáson túlnyúló tornagyakorlatok legmegnyugtatóbbika azonban nyilván az a görög bekeményítés (mint mondtuk, nyakasnak áll a világ), amelynek révén ma a görög akarat érvényesül a világon majdnem mindenhol, például egy független állam szuverén névválasztását illetően is. Macedóniáról van szó.
Nehezen hihető, de igaz: csaknem az egész világ – Magyarország és néhány állam üdítő kivételével –, az Európa Tanácstól az OECD-ig, térdet hajt a görög nyakasság előtt, és a Macedón Köztársaság név helyett a „Former Yugoslav Republic of Macedonia” (FYROM – ejtsd: fájrom), vagyis a Macedónia Egykori Jugoszláv Köztársaság elnevezést használja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete is, amelynek Macedónia 1993. április 8-a óta tagja.
Hogy miért nem lehet Macedónia Macedónia vagy Macedón Köztársaság? Egyszerűen azért, mert Athén nem akarja. Azóta, hogy 1991. szeptember 8-án elnyerte függetlenségét. Macedónia déli szomszédja ugyanis nemzeti érdekeinek sérelmét látja abban, hogy Szkopje magát Macedón Köztársaságnak keresztelte el; zászlajára az ógörög királyi szimbólumot, a 16 ágú verginai csillagot hímezte, s alkotmánya egyik szakaszában kötelezettséget vállalt az országon kívül élő macedónok nemzettudatának és kultúrájának megőrzéséért.
Nemzetközi szakértők, államjogászok és történészek előtt közhely, hogy a mai Görögországnak nincs köze az ókori, azonos nevű országhoz. De ez Athént éppoly kevéssé zavarja, mint a nemzetközi közösséget az, hogy a görög kormány nem ismer el területén nemzetiségeket – köztük a nagyszámú macedónt –, merthogy Athén szerint Görögországban mindenki görög. Aki viszont azt hiszi, a macedónok extraterritoriális igényei miatt nyugodott bele a világ a görög ostorpattogtatásba, téved, ugyanis a görög alkotmány szintén felelősséget vállal az országon kívül élő görögökért. Mint ahogyan, tegyük hozzá azok megnyugtatására, akiknek ma is fáj a határon túli magyarokért érzett budapesti kormányfelelősség, Izrael is felelősséget vállal az országán kívül bárhol élő zsidókért, és mint annak titkosszolgálata az elmúlt időkben többször is hangoztatta, meg is védi őket.
Nemzetközi jogászok a megmondhatói, hogy minden országnak joga van megválasztani saját nevét. Azt pedig egyetlen nemzetközi Móricka sem hiszi, hogy a 2 milliós, fegyvertelen Macedónia veszélyeztetné a 10 milliós, NATO-tagállam Görögországot. Amely – talán elegáns hellén bosszútól vezérelve – 1994 februárjában lezárta határát Macedónia felé azzal, hogy megtörje Szkopje hajthatatlanságát. A jól kiépített észak–déli vasúti és közúti folyosó helyét az elavult kelet–nyugati korridor vette át, ami Macedóniának 50 millió dolláros kárt jelentett havonta. A másfél évig tartó embargó egyébként Athénnak is 600 millió dollár kárt okozott. Sebaj. A bosszú mindig édes. Dögöljön meg a szomszéd tehene!
A görög makacsság részben abból is származik, hogy Görögország külpolitikai doktrínája szerint Macedónia nem létezik. Talán ez is besegített abba, hogy ma az ország polgárai csak vízummal utazhatnak az EU területére, és ezért kényszerülnek egyesek közülük bolgár állampolgárságot vásárolni, ha az unió területén akarnak üzletelni, ami a mai piaci áron, sürgősségi alapon, 2000 eurót kóstál (Dnevnik, 2002. december 9).

Az elutasítás története a XX. század elejére nyúlik vissza, amikor Macedóniának „csak” a középső és déli részét sikerült Görögországhoz csatolni. A második világháborút követően az északi részt a görögök csupán a titói Jugoszlávia tagköztársaságaként voltak hajlandók elfogadni. Jugoszlávia szétesése óta attól tartanak, hogy ezt az államot Jugoszlávia ellenlábasa, Bulgária annektálja, s ezt követően Szófia kiutat követelhet magának az Égei-tengerhez, arra való hivatkozással, hogy a görög Makedóniában is sok szláv ajkú lakos él, s ezek a „szlavomakedónok” a bolgárok (s nem a szerbek) közvetlen nyelvrokonai.
Ami az ügyben a NATO- és EU-vezetés mentálhigiénéjét illeti, annak nyilván szintén jót tesz az, hogy Görögország nemcsak Törökországgal és Macedóniával szemben védi rendkívül keményen nemzeti érdekeit, de fittyet hány a kordivatra, mely szerint a nemzeti és etnikai hovatartozás választás eredménye (francia modell), netán származás dolga (német minta), avagy nyelvi alapú – hisz bárki mondhatja, hogy ő elszlávosodott török, ameddig pofán nem vágják, netán fejbe lövik, ahogyan a görög rendőrség bánik el olykor migránsokkal. Anélkül, hogy a fejbe lövőt bíróság elé állítanák. Az állampolgárságot illetően a derék görögök ragaszkodnak a középkori nemzetfelfogáshoz: náluk az egyetlen ismérv a vallás, azon belül a felekezet (ortodox) és ezen belül a konstantinápolyi patriarkátustól való függőség, illetve az attól való elszakadás.
De visszatérve Macedóniára: amikor Jugoszlávia szétesett, és létrejött a Macedón Köztársaság, a görögök azzal egy időben, hogy bevezették Szkopje ellen a kereskedelmi embargót, rájuk ragasztották a FYROM nevet, amely alól ma sem tudnak kibújni. A görög polgárok maguk pedig lenyűgöző egyszerűséggel „szkopjeieknek” (szkopianosz) nevezik a Macedon Köztársaság állampolgárait. Ami nyilván semmiség Orbán Viktor kormányának azon világháborús méretű agresszivitásához képest, hogy a „státusmagyarok” évente két alkalommal kedvezményesen fészkelhetik be magukat – egy hazánkba vonattal jött külföldinek a nemrégiben tett, lebilincselő tömörségű észrevételét idézve – a Balkán bűzös leheletét árasztó magyar vonatok kosztól ragadó üléseire.

Az Európa Tanács is kérdezés nélkül nyelte le az extraterritoriális görög pimaszságot, és nem hajlandó engedni a FYROM névből. Persze ha a macedónoknak humoruk lenne, amit néhány interkontinentális rakéta is alátámasztana, az Európa Tanácsot netán a bájos CORFOFRE rövidítéssel ajándékoznák meg (kibontva: Council of a Rump Fraction of the Former Roman Empire, vagyis az Egykori Római Birodalom Vakarcs Maradékának Tanácsa), Ausztriát az FPTRO-val (Former Province of the Third Reich of Ostmark, azaz Ostmarki Harmadik Birodalom Egykori Tartománya), Magyarországot az SVEAE-val (Shrunken Vestige of the Erstwhile Avar Empire, a Valahai Avar Birodalom Összezsugorodott Maradéka), Görögország esetében pedig ragaszkodnának az F(O)VOS-hoz, ami nem lenne más, mint a Former (Ottoman) Vilayet of Salonika, tehát a Szaloniki Volt (Ottomán) Vilajet.
Hogy Orbán Viktor és kormánya „regnálása” idején egyáltalában elismerte Szlovákiát és Romániát, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy az előbbit a világ valamennyi szervezete hivatalosan NLGOOCS-nek (Nincompoop Land Grown Out Of Czech Schadenfreude, vagyis a Cseh Kárörömből Kinőtt Bohócföldnek), az utóbbit netán FVFB-nek (Funar’s Vlach Feudal Boondocks – Funár Feudális Oláh Tahórezervátumának) nevezze, csak bajt hozott fejére. Görögországtól mindig van mit tanulni. Hiszen őt a Foreign Affairs nem akarja kilöketni a NATO-ból, amely „azonos értékeket valló országok szövetsége”. Külön szerencse, hogy a külügyek nagy ismerője, az SZDSZ-es Szent-Iványi István a koppenhágai csúcs után az Inforádióban ex cathedra kijelentette: az Európai Unióban az olyan értékek a legfontosabbak, mint a kisebbségek védelme. Főleg. És a transznacionális átnyúlás tilalma. A kettős mércét árusító boltokban a forgalom pedig most, a Foreign Affairs-cikk és Koppenhága után nő meg igazán. Kivéve, ha a magyar választók áprilisig fel nem ébrednek.