2002

A tavalyi év nálunk legkevésbé észrevett és következményeiben nehezen túlbecsülhető változása az volt, hogy a világ vezető hatalma, az Egyesült Államok búcsút vett egy olyan dogmától, amely a hidegháború idején uralta a világot. A piac mindent megoldó, önszabályozó és jótékony szerepébe vetett vak hitet. Évtizedeken át a vezérszólam a „dereguláció” volt, vagyis az, hogy a kormány minél inkább vonuljon ki a gazdasági és pénzügyi életből, mert az sokkal jobban szabályozza önmagát minden kívülről és felülről ráerőszakolt korlátozások nélkül. Ezt a mítoszt rombolta szét főként az Enron, majd az Egyesült Államok további óriásvállalatainak összeomlása. Az Enron 15 év alatt a semmiből az Egyesült Államok hetedik legnagyobb vállalatává növekedett. Húszezernél több alkalmazottat foglalkoztatott több mint negyven országban. Csakhogy tavaly kiderült: a cég sikere egy óriási csaláson alapult. Az Enron hazudott nyereségéről, és elrejtette adósságát úgy, hogy az ne szerepeljen a társaság kimutatásában. A csalásban közreműködött az a cég is, amelyiket az Enron a könyvvitelével bízott meg.
Eközben az is kiderült, hogy mind a republikánusokat, mind a demokratákat szoros szálak fűzték az óriási energiacéghez. És mint a BBC World Review című programja január 2-án beszámolt róla, dokumentálni lehet, hogy az Egyesült Államok indiai nagykövetsége lobbizott a csaló cég érdekében a szubkontinensen.
A gigantikus megtévesztés nyomán feldühödött közvélemény nyomására alapvető törvényi változásokat vezettek be az Egyesült Államokban, hiszen kiderült: a piac jótékonynak vélt, önszabályozó szerepe olyan mítosz, mely leginkább az óriásvállalatok dúsgazdag vezetőinek érdekeit szolgálja, de nem a társadalomét. Az új törvények immár a régi dogmát sutba dobva hatalmas ellenőrző szerepet biztosítanak az államnak, amely ezután szigorúan ellenőrzi a piaci szereplők magatartását.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán bevezetett, szintén földrengésszerű változásokat hozó intézkedések ugyancsak roppant módon erősítik az állam szerepét. A terroristáknak kétségkívül egyik felmérhetetlenül nagy sikere, hogy a liberális állam sutba dobta számos, korábban szentnek és sérthetetlennek ítélt alapelvét. Az Egyesült Államokban az ország belbiztonságának megőrzése és megvédése céljából olyan szuperminisztériumot hoztak létre, amely korábban elképzelhetetlen módon kapcsol össze információkat, ellenőrzi az állampolgárokat és az Amerika földjén tartózkodókat, egyúttal olyan hatalmat gyakorol, amely az emberjogi szervezetek egyöntetű véleménye szerint alkotmányjogilag kétségbe vonható.
De félretoltak olyan liberális dogmákat is, mint a külső faji jegyek alapján történő megkülönböztetés szigorú tilalma.
Az Egyesült Államok jó néhány nemzetközi egyezmény alól is kivonta magát, így a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre alól, ez pedig, némi iróniával szólva, burkoltan annak a bevallását is jelenti, hogy az Egyesült Államok tudatosan követ el és fog elkövetni emberiség elleni bűnöket.
*
Magyarországon az elmúlt év legjelentősebb eseménye kétségkívül a kormányváltás volt, amelynek következményeként egy olyan koalíció került hatalomra, amely az Egyesült Államokban tavaly megdőlt, Európában pedig amúgy istenigazából sohasem alkalmazott neoliberális dogmák vegytiszta formájukban való védelmezője. A koalíció persze csak a nevében szocialista, hiszen annak mindkét pártja dogmatikusan tartja magát a divatjamúlt neoliberális elvekhez, a piaci fundamentalizmushoz és ahhoz a liberalizmushoz, amelynek itteni formája a halálos ellenségnek tekintett ellenfél életterének (mely kifejezést Medgyessy és pártja a választási brosúrákon oly szívesen használta) totális beszűkítését jelenti. Az MSZP és az SZDSZ korábbi koalíciójában voltak lényeges különbségek Hornék és Petőék között e dogmák tekintetében, ám ezek a Medgyessy-féle koalícióban lényegtelenekké váltak. Medgyessy gyakorlatilag átvette az SZDSZ belvárosi magjának gondolkodását és e mag klientúrája legalapvetőbb érdekeinek védelmét.
Gondoljunk csak az „MSZP”-s igazságügyi miniszterre, aki akkor kívánja az SZDSZ által már régóta javasolt drog-liberalizációt bevezetni, amikor Európa rohamléptekkel halad a szigorítások felé (gondoljunk csak a briteknek és a francia belügyminiszternek, Nicolas Sarkozynek az e téren foganatosított elmúlt év végi drákói szigorításaira). De Bárándy a csupán az SZDSZ néhány tízezres klientúráját érdeklő gyűlöletbeszéd-törvény erőltetésével is azt példázza: Horn MSZP-jének „virtigli proli” szárnya, Nagy Sándorostul, már a visszavonhatatlan múlté. Olyannyira, hogy a leginkább a viccek Jeanjához hasonlító Jánosi sportminiszter is vette a lapot: a szimbolika jégpályáján úgy siklik az „egyszerű emberek képviselőjének” szerepétől a belváros felé, mint egy világklasszis gyorskorcsolyázó. Juhászról – aki egy reggeli MTV-s műsorban Svédországot is a NATO-ba zárta (három „újságíró” kérdezője természetesen ezt sem kifogásolta) –, a hadügyminiszterről pedig ordít, hogy ő tudja, hol vajas a kenyér: már az első pillanattól az SZDSZ-klientúra érdekeit védi, és annak nyelvén beszél, miközben az MSZP élére tör. A szabad demokrata klientúra érdekeit védi azzal, hogy elfogadja az SZDSZ-nek a hadsereg hivatásos hadsereggé való átszervezéséről szóló követelését, hiszen tudja: az SZDSZ-támogatók gyermekei számára csak így tudja biztosítani a katonai szolgálat alól való törvényes kibúvást a mind veszélyesebbé váló világban. Az SZDSZ nyelvezetét ráadásul az ostobaságig fokozva használja: emlékezzünk, milyen kínos halandzsázásra kényszerültek Juhász főnökei akkor, amikor ő Ari Fleischernek, Bush szóvivőjének szerepét magára vállalva magyarázta, miért nem fogadta az amerikai elnök (fogadta, csak Clintonnak hívták) az „antiszemita” Orbán Viktort.
A budapesti koalíció helyzete az idén és 2004-re sem ígérkezik rózsásnak. Legalább négy fő szempontból. Az egyik az említett ragaszkodása a mindinkább ásataggá váló, fentebb említett neoliberális dogmához, amely szükségszerűen vezet a saját választóival való súrlódáshoz is, minthogy az ő érdekeik korántsem egyeznek a hatalmasságok érdekeit megjelenítő neoliberális érdekekkel. A Medgyessy-kormány kettős szorításba kerül feltétlen Washington- és Izrael-barát politikája miatt egy Amerika irányában mind szkeptikusabb, Izraellel szemben pedig határozottan egyre ellenségesebb Európai Unióban. Azután itt tornyosulnak előtte a gazdasági bajok: a bizonytalan világgazdasági környezetben, hatalmas háztartási hiánnyal a jelentős áremeléseknek nekifutó kormány tavaly év végi népszerűségére idén tavasszal már csak nosztalgiával gondolhat majd. Végül pedig az uniós csatlakozásnak az életkörülményekre kiható negatív hatása lesz az a nagy szeg, amely remélhetőleg hermetikusan fogja ráborítani a szemfedelet a történelem egyik legborzalmasabb, leggyilkosabb rendszeréből kinőtt jelenlegi koalícióra.