A kalitka

Feleségem a múltkor útjának lerövidítésével a Városligeten át érkezett haza bevásárló körútjáról. Szokása, hogy mindig meglep valamivel. Pogácsát meg fánkot is vesz néha. Most is hozott valamit. Vigyázva bontotta ki szatyrát, s elébem tette a konyhaasztalra.
Döbbenten néztem. Egy madárka volt.
Úgy bámultam, mintha először láttam volna életemben madarat. Mi történt vele?
„A Városligetben találtam szegényre – mesélte –, alig néhány lépésnyire a buszmegállótól. Nem tudom, mi történt vele. A hideg miatt?”
Ismeretlen madárfajta volt. Nem stiglic, nem is veréb, gerlének meg túl kicsi. Szürke tollazatú, őszintén szólva semmi szépség nem volt rajta. Csak egy madárka. Kirakhatnám az erkélyre, ha megerősödik, akkor onnan elszállhat, ha meg beteg… Tanakodtunk.
Végül úgy döntöttem, maradjon a madár. Majd ápolom. Gondom lesz rá. A szomszéd mamájának volt valaha házi madara. A kalit meg is van még, alighanem a pincében, a limlomok között. Megkeresték, tisztára sikáltam, igen fárasztó munkával. Fészket készítettem. Jó dolga lesz nálunk, szeretjük a madarakat.
Beszereztem nyomban az élelmét is. Mit eszik egy árva madár? Búzát? Kölest? Kenyérmorzsát? Találtam itatásra megfelelő kis bögrét is. Aztán kinéztem a ketrec elhelyezésére a legjobb helyet. Széket húztam mellé, úgy nézegettem. Mond valamit? Konokul hallgatott. Beteg talán? Nem eszik, nem iszik, csak gubbaszt a kalit sarkában, mint aki vár még valamit.
Bevallom: kis idő után megfeledkeztem a madárról. Reggel aztán, amikor felébredtem, és az ablak mellett elhelyezett kalithoz léptem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a madárban már nincs élet. A hátán feküdt, lábaival a semmibe karmolt, szeme csukott volt. Az etetőjére pillantottam: érintetlen maradt. Tele szemmel.
„Mi történt? – tekintett rám szemrehányóan a feleségem. – Meghalt?”
„Beteg lehetett. Meg, tudod, a tél… A zimankó!” – hebegtem tétován, miközben néztem a halott madarat.
„Takarítsd el!” – mondta és elfordult.
Sokan félnek a haláltól. Én, ha szóba került, mindig Seneca bölcs mondásába kapaszkodtam. Azt hirdette, hogy a halál után nincs semmi. A semmitől pedig nem fél az ember. Igen ám, de később azt írta egyik bölcseletében, hogy nincs a világon abszolút igazság. Akkor hát mi van? Mégis kellene egy kicsit félnünk? De mitől?
Ez a madár nem félt. Ehetett volna búzát, ocsút, ihatott volna friss vizet, ha békében üldögél a ketrecében. De nem vállalta a rabságot. A ketrecet.
Freud, Schopenhauer és a többi hozzájuk hasonló ember, filozófus, lélekbúvár, bölcs gondolkodó köteteket írt a világ kezdete óta. Roskadoznak a könyvtárak polcai a sok tanulmánytól, írók garmadája segített, hogy megértsük őket, írtak az élet színes forgatagáról, búvárkodtak és vájkáltak az emberi lelkekben, felfedeztek földrészeket és új betegségeket, a régiek gyógyítására is rájöttek, van már űrrepülőnk, sms-ünk, rádiónk és televíziónk, hullámhosszokról beszélünk, és mégsem értjük egymást. Lám, ez a halott madár mindezekről semmit sem tudott. Szabadság? Mi jelentette neki a szabadságot? Nem Seneca s nem Freud, nem Shakespeare és nem Babits, sose hallott Németh Lászlóról, nem tudta a vörös uralom rémségeit, s lám, mégis ráérzett a szabadságra.
Felröppent egy ágra, közelebb került a felhőkhöz, énekelve köszöntötte a napkeltét, oda repült, hová a szíve húzta, nem kellett neki útlevél, se vízum, közös Európa, globalizáció, csak egy darabka kék ég. A szellő lágy libbenése, egy ringó ág, egy színes lepke, egy virág. Mennyire egyszerű, érthető!
Nézem a madarat. Kicsit büszke is vagyok rá. A szabadságot választotta. Megértem.
Akinek szárnya van, az szárnyaljon!