Miniszter úr!
Eddig kétszer találkoztunk, mindkét alkalommal kora reggel, a Nap-kelte stúdiójában, ahol a Kereszttűz vendége volt, és kétszer ugyanazt kérdeztem Öntől. Elismerem, az ilyesmi nem vall dús fantáziára, de mit tehettem volna, ha kitért: nem válaszolt. Talleyrand követőjének bizonyult, aki szerint a beszéd a gondolatok eltitkolására való. Ezért gondoltam, hogy inkább levelet írok, amelyre aztán vagy felel, vagy nem, a lényegen, a magyar tanügy állapotán úgysem a szavak változtatnak, hanem a jó cselekedetek.
Nem lakom az Ön hivatalának környékén, de az az érzésem, ha mostanában arra járnék, és a Honvéd utca felől figyelném a minisztérium bejáratát, a nap bizonyos óráiban lázas ötleteket látnék kizúdulni onnan. Tarka hebehurgyaságokat. Nem kibicként mondom ezt, van bizonyos fogékonyságom hozzá, én ugyanis születésem óta tanárgyerek vagyok.
Ráadásul nem akármilyen tanáré.
Próbáljon elképzelni a hetvenes évek elején egy vasárnapi ebédet: értelmiségi környezet, kicsit kopott, az étel is szerény, az asztal körül a négytagú család, középen apám egyenes tartással, a menü, gondolom, gyümölcsleves és mákos tészta. Már mindenki befejezte az evést, mikor is az én apám hosszú és gyanús csend után hirtelen megszólalt: „Disznót fogunk hizlalni.” Ez olyan volt, mintha földre esett volna az összes tányér meg még hozzá a levesestál. Meg voltunk rémülve. Hogy mi? Disznót? A fővárosban? Kinéztem az ablakon, láttam a Dunát, a túloldalon a Margitszigetet, a falon a Glatz-képet, s arra gondoltam, hogy az egyik barátom anyja Andrássy lány, a másik nagyapja a két háború közt az ország leggazdagabb bankára volt. Mit mondok nekik?
Ez volt a dolog egyik oldala. Addig is tudtam, hogy egy fővárosi tanár fiának lenni gyönge dolog. De azzal nem számoltam, hogy egy napon moslékos vödörrel a kézben kell átgondolnom: mi mélyebbre kerültünk, mint a kályhás a szuterénben, akinek a fiai sokkal jobb nadrágban jártak, és az enyémnél gyöngébb bizonyítvánnyal is rögtön bekerültek az egyetemre, mert akkor a származást nézték előbb. Az a bejelentés a mákos tészta után rádöbbentett apám kétségbeesésére, mert ilyenre egy büszke tanárember – márpedig az én apám az volt – csak akkor szánja el magát, ha iszonyú nagy a baj. Ismétlem: ez nem a Rákosi-korszakban történt, nem is a forradalom utáni félelem éveiben, hanem a hetvenes évek elején! Ne is próbálja megérteni: az Ön édesapja a színház világában volt vezető, s ott még a darabokban sem fordulhatott elő, ami számomra attól fogva mindennapos gyakorlat lett: hajnali ötkor indulni Rómaifürdőre megetetni a malacokat.
Ó, ha tudná, milyen átütő erejű felismerésekre tehet szert az ember a zöld helyiérdekűn rázódva téli reggeleken! Hogy megnő a szociális érzékenysége! Fantasztikus. Rövidesen ráébredtem, nem a mi családunk az egyetlen, amely egy vasárnapi ebéd után döntő lépésre szánta el magát. Apám tehetséges ifjú kollégája akkoriban hagyta ott a tornatanárságot, hogy NB III-as futballedzőként folytassa. Orosztanárnőm esténként házhoz járt, és jobb családok csemetéinek adott németórákat. Pál úr, az énektanárom, akivel kórusversenyeket nyertünk, ötvenhatban meg sem állt Kanadáig. De átélhetett nagy kalandot az is, aki itthon maradt. Mint apám igazgatóhelyettese, aki egy nap arra ment haza, hogy se asszony, se három gyerek, se bútor, semmi, csak az üres falak meg a borotvaecset a fürdőszobatükör alatt. A felesége összepakolt mindent, és bejelentés nélkül egy kerékpárműszerészhez költözött. A konyhai rezsón talált búcsúlevélben csupán ennyi állt: „Elegem volt a szegénységből.”
Hogy mi köze Önnek ezekhez? Ó, rengeteg.
Kezdjük talán a személyes résszel, az könnyebben felidézhető.
Feltűnt, hogy itt-ott szóba hozza fiatal egyetemi tanárát, Balogh Zoltánt, ő vezette be a szociológia világába. Zoltánhoz nekem is van némi közöm, barátomnak és rokonomnak mondhattam egyszerre (anyáink testvérek), emiatt kétszer olyan nehéz volt tudomásul vennem, hogy ez a tehetséges ember öngyilkos lett. Fényképeket és tanulmányvázlatokat őrzök tőle, és búcsúlevelét, amelyet 1979-ben, önkéntes halála előtt írt. Ha Ön jóban volt vele, miniszter úr, nyilván emlékszik arra a szegénységre, amely körülvette: udvari lakás az Akácfa utcában, és napi gondok, olyan alapvetőek, hogy mit eszik másnap a két beteg kislány. Ugye, tudja, hogy előadásain benn ültek az elhárítás emberei? Vagy hogy kétéves Rockefeller-ösztöndíja odalett, mert nem engedték ki az országból? De arra nem emlékezhet, hogy halála előtt pár nappal két civil meginvitálta a Lukács cukrászdába, és elé tették az útlevelét. Csak kiutazásra, mondták. Vissza érvénytelen. Temetésén – feltételezem, hogy Ön is ott volt a rákoskeresztúriban – Huszár Tibor mondott sírbeszédet, az a Huszár, aki tagja volt Kádár szűkebb tanácsadó testületének… (Ez a három pont arra szolgál, hogy lehűtse indulataimat.)
És arra emlékszik-e, hányszor emlegette Balogh Zoltán: ha volna Magyarországon olyan párt, amelyik tisztességesen képviseli a munkások érdekeit, annak szívesen tagja lenne. Mit gondol, miniszter úr, tanítómestere, ha élne, jelentkezne-e 2003 márciusában az Ön SZDSZ-énél?
Ön is tudja, hogy nem. Főleg, ha előtte tudomást szerezne arról, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége önpusztító koalícióra lépett azzal a párttal, amely hamarosan bekerül a Guinness-rekordkönyvbe. Abba a marhasággyűjteménybe, amelybe a palacsintaevők, a megállás nélkül kuglizók és egyéb kunsztok tudói kerülnek. Ez a párt a cégtáblaátfestők közt lenne világelső, s hogy még nem szerepel ott, annak oka csupán annyi, hogy híre ment: ismét kavargatják a festéket, csupán az nem dőlt még el, mire magyarosítsanak.
Nem érti a magyarosítást? Pedig világos, mint a nap. Nézze végig rövidítéseiket: az egyetlen állandó betűjük az „M”. Mit jelent ez? Hogy ők a legmagyarabb párt, csak erre még nem figyelt fel senki. A KMP– MKP–MDP– MSZMP–MSZP formáció szakavatott piktora egyébként akkor tenne legtöbbet a pártjáért, ha lemázolná az „SZ” betűt. Magyarázatul ideidézem Havel elnöknek, az egyetlen tiszta arcú kelet-európai államfőnek egyik tévényilatkozatát: „Eddig szocialistának vallottam magam, de ezt a szót többé nem használom, mert annyira lejáratták bizonyos körök.”
De maradjunk még cseppet a múltnál. Volt Önnek egy másik meghatározó barátsága: Kis Jánosra gondolok. Sportosan kezdték: hetente kétszer együtt úsztak a Gellértben, rendszeresen találkoztak Kenedi János lakásán, és amit ez idő tájt tőle hallott, nagy hatással volt Önre. E beszélgetések jelentőségét később fazonírozta, tovább domborítgatta, s végül beleszőtte interjúiba, hogy Kis Jánossal Aczél György is szeretett volna diskurálni, de a filozófus elhárította. Számomra nem meglepő, hogy Kis ennek tényét ritkábban emlegette, mint Ön, akinek Aczél személye, mint szobrásznak a negatív öntőforma, láthatóan fontos.
De hagyjuk ezeket az ellentétpárokat, hogy kivel igen, és kivel nem, ma már úgysincs akkora jelentőségük, mint volt mondjuk 1994 májusa előtt, mikor Önök – nem éppen halkan – „beleléptek”, vagy 2002 júniusában, mikor a D–209-es ügy kapcsán egyetlen döntéssel visszaszerezhették volna az ország szimpátiáját, hiszen akkor nem a Fidesz, nem az MDF, hanem Önök zártak volna le végleg egy sötét korszakot. Ott volt a lehetőség a kezükben, és nem. S ma már ott tartanak, hogy Konrád György nyilvánosan egyetért Amerika háborújával, és a maroknyi SZDSZ-frakció Sancho Panzaként lohol a szocialisták után, riadtan nézve azok hadviselését mindenféle szélmalmok ellen.
A csúfos és történelmileg szégyellni való éjszaka után jött a reggel, a borotválkozás, a tükör: milyennek látta az arcát benne, miniszter úr? És milyennek, mikor megtudta, hogy Kis János kilépett az általa alapított pártból? Utánanyúlhatnék az olcsó poénnak, hogy azóta bizonnyal nem úsztak együtt a Gellértben, de egyszerűbb, ha csupán megállapítom: Ön sorra elhagyja azokat, és az azoktól magáévá tett elveket, akik révén Magyar Bálintból Magyar Bálint lehetett. Nem ez a mai, akin pompásan feszül a zakó, aki oktatási miniszter a balliberális kormányban, és zamatosan beszél a család múltjáról: a másik, aki még 1992-ben is szembenállást mutatott azzal a párttal, amelynek vezetői kommunisták, és döntő szerepük van abban, amiért a magyar oktatás oda jutott, ahova jutott.
Tudom, hogy a politikában a hűség nem vezérelv, de talán a hűtlenség sem egészen az. Ha meg mégis, attól inogni kezd a múlt, s benne mindaz, ami az Ön előadásában lassacskán mítosszá érik, olyanná, amilyennel pártja szívesen példálózik, hiszen nem minden vezetőjének családi múltja látványos, hogy finoman fogalmazzak. A legendárium fontos részeként szokta emlegetni, hogy az édesapját Aczél kirúgta a Vígszínházból, bár, hadd jegyezzem meg, azt akkor Néphadsereg Színháznak hívták, de az nem hangzik olyan jól; és azt is felidézi újra meg újra, hogy Önt ugyancsak kirúgták, mégpedig a Világgazdasági Kutatóintézettől. Mit mondjak? Elég magas az egy főre jutó politikai áldozatok száma a családban.
Kicsit persze elgondolkoztatott, hogy miután eltávolították a kutatóintézetből, egyéb retorzió nem érte, s folytathatta egy másik helyen. Ez akkoriban nem volt tipikus. Akit igazán kirúgtak, az nem kapott hipp-hopp a képzettségének megfelelő munkát. Minthogy nincs jobban átélhető példám, a magaméval hozakodnék elő: nekem bizony be kellett érnem azzal, hogy főiskolai oklevéllel a zsebemben egy ideig csak segédmunkás lehettem. Ezzel fizettették meg velem azt a két hónapot, amennyivel később tértem haza külföldről. És hadd térjek ki a mítoszteremtés okán egy pillanatra még az édesapja dolgára. Az ötvenes években Major Tamás Nemzeti Színházában titkárnak lenni, majd 1955-ben egy másik frontszínház igazgatójaként folytatni: már megbocsásson, ehhez bizalom kellett. Tetszik, nem tetszik: pártbizalom. Hogyne, voltak szép számmal pártonkívüliek is, akik vezetők lettek, de olyan egy sem akadt köztük, aki a párt jóváhagyása nélkül ülhetett volna ilyen fontos székbe.
Amivel nem az édesapja tisztességét és hozzáértését vonom kétségbe, csupán jelezni szeretném, hogy az Ön liberalizmushoz, pontosabban: a szabaddemokratasághoz vezető útjának nulla kilométerkövét nem kéne okvetlenül a Vígszínház elé vonszolni, hogy ott csodáljuk. Az az épület Csehovnak van fenntartva. Meg Molnár Ferencnek. Dürrenmattnak. És Magyar Bálintnak – az idősebbnek.
De hagyjuk a pártügyeket. Ön lerakta a mindenkori SZDSZ-elnök fáradságos pakkját, és újfent abban a miniszteri székben ül, amelyikbe hét éve került. Akkor könnyebb dolga volt, Fodor Gábortól vette át a tárcát, aki, miként a nép fia mondja: szétrúgott maga körül mindent, mint tyúk a töreket. Egy nyugodt ember kellett, egy jó arcú, magas, aki minden reggel megfésüli a haját, akin egy pulóver is úgy áll, mint egy divatfin, és aki, ha keményen odakérdeznek, mosolyogva válaszol. Ön lett az, akibe a párt a legtöbb reményét helyezte, akinél jobb sajtója azóta sem volt senkinek, s bár nem értett az oktatásügyhöz, az újságírók úgy emelték a magasba, hogy abba csaknem beleszédült.
Mit értek beleszédülésen? Azt, hogy elhitte: ez is olyan, mint a színház, amelynek falai között felnőtt. Ott egy szerep pompásan átvehető, ha valaki egy cseppet tudja a szöveget, és a súgó ügyes. A néző nemigen veszi észre, hogy Laertes tegnap még a sírásót játszotta. Csakhogy egy miniszter nem tehet úgy, mintha szerepet játszana, főleg akkor nem, ha tárcája az ország jövőjének legfontosabb részével foglalkozik: az ifjúsággal. Mit lehet ilyenkor tenni?
Nyilatkozni kell. Szerepelni. Mindenütt ott lenni.
És Ön nyilatkozott, szerepelt, interjút adott, beszélt, és a sok megjelent publikáció azt a látszatot keltette, hogy ezt az embert maga az Isten is kultuszminiszternek teremtette. A látszat persze nem sokáig tartott, csupán addig, amíg valaki elő nem kapta Klebelsberg Kuno nevét és művét. Minthogy vele kapcsolatban nem lehetett fasisztázni, Horthy-korszakozni, nem lehetett azt mondani, hogy az akkor volt, most meg ma van, a balliberális sajtó kutyául kínlódott, hogy valami módon kisebbítse a gróf produkcióját. Hogy a kínlódás folyamatos, a Népszabadság „ünnepi” írása is jelzi, amely Klebelsberg 125. születésnapján jelent meg Hovanyecz kolléga tollából. Egyik bekezdése így indul: „Akárhogyan legyen is, a két gróf nevével fémjelzett konszolidációs időszakban jelentős előrelépés történt Magyarországon a modernizáció útján.” A másik gróf Bethlen volna, az „akárhogyan legyen is” pedig savanyú szőlőt jelent.
Talán ezért az Ön helyében nem kaptam volna olyan hevesen az oktatási tárca után. Egy okos és kellően cinikus megfogalmazás szerint olyan pálya ez, ahol győzni nem dicsőség, de a vereség szégyen. Nos, a győzelem egyelőre nem látszik körvonalazódni. Ami látszik: kapkodás. Rohangálás. Ráadásul a szocialisták csúnyán kistafírozták Önt: a hátára ültettek egy tagkönyves államtitkárt, cipelje csak. Nem látszik boldognak tőle, bár ha rákérdeznek, mert az újságírók nyakló nélkül hozzák kérdéseiket, Ön mosolyogva ismételgeti: „Mindenkivel kijöttem, Hiller Istvánnal is kiváló a kapcsolatom, törekvéseink zavartalanul harmonizálhatók.” No, ehhez képest elég jól elbeszéltek egymás mellett, amikor arról volt szó, hány évig legyen egy tanítója egy osztálynak, hány évig nem lesz bukás. Nem ártana, miniszter úr, ha a mobilszámát odaadná Hiller Istvánnak.
Ezek végül is apróságok. És másodrangúnak ítélem azt is, hogy nyolc osztály meg utána négy, vagy a hat plusz hat osztályos szisztéma vezet majd föl a pedagógia mennyországába.
Ennél sokkal fontosabb: ki tanítja meg a magyar gyermekeket köszönni?
Társasági módon enni?
Alul-felül tisztálkodni?
Ki mondja meg nekik, hogy tiszteljék szüleiket? Tanáraikat? A fiúk a lányokat?
Ki beszél nekik a tisztességes munka értékéről?
Azt mondja, hogy majd a szüleik? Ugyan már, miniszter úr, Ön is tudja, hogy a mai szülők nagy százalékának nincsenek ilyen ismeretei. Ki tanította volna meg őket a grízes tészta szentségére épülő Kádár-években arra a modorra, arra a gondolkodásmódra és öltözködésre, amelyek híján a derék magyar, bizony, keresztül fog esni a saját lábán, ha majd átlépi nyugat felé menet a Lajtát. Ahogy azon a tájon viselkedni, tárgyalni, étkezni kell, illetve kéne, abból a kommunisták évtizedeken át gúnyt űztek, s ez egy időben odáig fajult, hogy ha valakire ráfogták: úriember, az bélyegnek számított, azon röhögni lehetett, mint egy öreg bútordarabon, amely már senkinek sem kell. Pedig egy emberjelölt azokban az években is érezte, és ösztönösen követte a polgári élet normáit. Elsősorban azokat, akik ezt két lábon járó példaként mutatták. Az Árpád Gimnáziumban minden mozdulatát lestük Kiss Jenőnek, a magyartanárnak, aki olyan eleganciával tudott elővenni egy zsebkendőt, ahogy manapság csak filmekben látni. Figyeltük, ahogy Báthory Béla az öltönyeit hordta, ahogy Gombár Vince beszélt: ezek az emberek mutattak valamit abból a világból, amelyben még mindenki tudta a maga helyét, ahol még nem volt összezavarva az értékrend, és nem a „szocialista erkölcsnek” nevezett gazemberséggel traktálták az ifjúságot.
Mi lett a nóta vége?
Ön is láthatta Friderikusz egyik mozijában Grétikét, aki filmekben statisztált, és újra meg újra kiigazította a rendezőket: kérem, ez nem nörszruha, rendező úr, a tisztnek a hölgy másik oldalán kell mennie, a legyezőt pedig így kell kézben tartani. Ilyesmi egy osztrák vagy francia film forgatása alatt nem fordulhat elő. Nálunk mindennapos.
Miért? Mert a mi országunk elprolisodott. Ami azt jelenti, hogy a mindennapi élet normáit azok határozták meg, akik lentről jöttek, ami egyáltalán nem baj, de az igen, hogy tüntetően lenn is maradtak.
Ön bizonnyal ismeri a japán oktatási rendszert, a legeredményesebbet az elmúlt fél században. Ott a vesztett háború és a két atombomba ellenére nem állították feje tetejére az értékrendet. A tradíciókat. A tulajdon szentségét. Ennek ellenére az oktatási minisztérium a nyolcvanas évek közepén huszonnyolc témát dolgozott ki az erkölcsi nevelésre: a rend, a jó modor, az állhatatosság és a kemény munka elsajátítására. Ezek sokkal fontosabbak a tudásnál, mondta egy iskola igazgatója.
Miniszter úr, lehet, hogy rossz a fülem, de én nem hallottam az elmúlt tizenhárom évben ezeket a szavakat, bárki ült az Ön székében. Talán csak nem azért, mert nálunk mindez remekül megy?
De mondok mást.
Japánban minden iskola együtt halad, és minden tantervi ponthoz egyszerre jutnak az ország bármely városában. Hol van nálunk ilyen? Ön túlterheltségről beszél. Tudja, mikor ér véget a tanítás a japán alsósoknál? Fél négykor, de még nem mennek haza: mert maguk takarítják a termeket, a folyosókat, s amikor végeznek, mennek a klubokba: zenélni, sportolni, pluszműveltséget szerezni. Ezzel a módszerrel zárkóztak fel, majd hagyták el a világot: tudták jól, hogy kemény munka nélkül nincs eredmény.
De hozhatom példának a zsidó államot, ahol a szigorú iskolai képzés mindenek felett áll, s ott a szokásos tantárgyak mellett a tóra ismerete is kötelező. S egy fölöttébb figyelemreméltó dolog: Izraelben a gyerekeket megtanítják vitatkozni, mert erre az élet minden órájában szükség lehet. De megnézhetjük azt is, milyen tanmenettel vágtak neki az oktatásnak Indiában a függetlenség elnyerése után. Ami azonnal feltűnik: a kézi munkát a legalacsonyabb iskolában is bevezették. S nem csak azt. „A szív nevelését, amit Európa tökéletesen elhanyagol, újonnan kell megalapítani. És mielőtt még növendékeket nevelnénk, a nevelők nevelésére van szükség.” A gyerekek egyszerű ruhát viseltek, egyszerű ételeket ettek, mindenkinek meg kellett tanulnia az angolt, a földművelést, és a tananyag része volt, hogy gyalog bejárják az országot: lássák, ismerjék meg hazájukat. „Hogy az új India megszülethessék, új lelkeket kell teremteni, erős és tiszta lelkeket.”
Az eredményt mintha titkolnánk, a hazai sajtóban alig esik szó arról, hogy India ma a világ egyik legdemokratikusabb állama. Pedig nem könnyű ország: hatszáz nyelvet beszél nyolcszázmillió ember. Mégis sikerült nekik. S miért? Mert az országépítést az iskolában kezdték, ahol erős, tiszta lelkeket neveltek.
A legszebb példa számomra mégis a finneké. Azé az országé, amelyet az oroszok uraltak száz évig, s amely csodával határos módon 1917-ben függetlenné vált. Vezetője egy bizonyos Gustaf Mannerheim, aki korábban Szentpétervárott volt tiszti iskolás, ott avatták, s onnan indult el, hogy végül tábornok legyen. Ő verte ki hároméves kemény harc után a vörösöket, s kötötte meg a finn–szovjet békét. Mi volt az első dolga, amikor nem nyüzsgött többé idegen az országban? Nem ipart telepített, nem földet osztott: kézbe vette az ifjúságot. Ám Önökkel ellentétben Mannerheim nem pártprogramot akart megvalósítani. Mozgalma politikamentes volt, Amerikából vette át, s ahogy majd a japánok az onnan hozott tranzisztorból, ő a 4 H-ból csinált csodát.
Ismeri ezt, miniszter úr? Négy szó kezdőbetűjét takarja: head = fej, heart = szív, hand = kéz és health = egészség. Ezek együttese, valamint a jelmondat: „Tanulj, dolgozz, boldogulj!” adta tevékenységük lényegét. A 4 H mozgalom a fiatalok épüléséért indult, főszereplője a gyermek, s alapelve, hogy a kétkezi munka ugyanolyan fontos, mint a szellemi. Ennek jegyében gyűjtik össze a finn gyerekek például a műtrágyás zsákok felét, évente 20 milliót. Ezekből aztán alagcsövek készülnek, amelyekre a mezőgazdaságban van óriási szükség. A mozgalom másik alapelve, hogy minden tevékenység: vállalkozás. Egy bárány felnevelése éppúgy, mint egy tepsi sütemény elkészítése. Aki vállalja, hogy naposcsibékből vágnivalót nevel, vagy megtermel a kertben egy mázsa sárgarépát, mindent maga végez, nincs szülői segítség, nincs pátyolgatás. A vállalkozó gyereknek munkafüzete van, abban vezeti, mennyi időt és pénzt fordított a munkájára, s amikor a 4 H helyi szervezete fölvásárolja a portékát, minden gyermek elkészíti az egyenleget, és látja, mekkora nyereséget hozott a munkája.
„Nem azért jó üzlet, mert szép salátát és gömbölyű bárányokat nevelnek a gyerekek. A legfontosabb ebben, és ez igenis tőke későbbi éveikre, hogy nem álomképek alapján választanak pályát. Hogy megtanulják a jó fellépést, a dönteni tudást és a gazdaságos munkát. Végül is ők Finnország jövője.” Ezek a mozgalom egyik vezetőjének szavai voltak.
Árulja el, miniszter úr, miért nem lehet az Önök szájából ilyen szavakat hallani? Miért a gyerek ürügyén s az ő rovására csetepatéznak több mint egy évtizede? Miféle jövő az, amelyet Önök ezzel a tempóval építenek? Túlterhelt diákokról beszél? Ha azt kellene csinálniuk, amit a japán, a zsidó, az indiai vagy a finn gyerekeknek, a mieink belegebednének. Pedig annál kevesebbet nem lehet, hacsak nem az a cél, hogy Magyarország kiszolgáló emberanyagot „termeljen” az Európai Uniónak.
Országépítőkre van szükség, drága miniszter úr! Ne számokkal dobálózzanak hát, hanem próbáljanak már egyszer a szív hangján szólni, mert anélkül hiába tesznek bármit, a gyerekek nem fogják érteni. És kezdjék a legkisebbekkel, akikhez még lehet áhítattal szólni.
Ön, miniszter úr, azonnal Jászladányban termett, mikor politikai tőkét lehetett kovácsolni valamiből. Én mást ajánlok. Elhívom egy nógrádi körútra, lássa, hogyan járnak iskolába a majdani uniós polgárok. Korán indulunk, beállunk egy faluszéli buszmegállóba, hogy megtudja, milyen érzés szandálban és vékony kabátban várakozni. Már tavaszodik, így nem tapasztalhatja meg, milyen az, amikor vág a novemberi eső, csapkod a szél, de a semminél ez is több. Ha megjön a busz, ellátogatunk néhány iskolába, és megnézzük azokat a családokat, amelyek kénytelenek délután „gazdátlanul” hagyni gyermekeiket, mert dolgoznak a városban. Klebelsberg gróf sokszor tett ilyen utakat. Ő bizony lovas kocsival is járta az Alföldet, hogy a maga szemével lássa, épül-e a tanyavilágban öt kilométerenként iskola, és méltó módon van-e berendezve a tanító lakása. Persze megértem, ha azt mondja: nem. Elég sok az a száz kérdés, amelyet elődje, Pokorni Zoltán letett az asztalára.
Befejezésként: számomra mindegy, ki emeli ismét európai rangra a magyar tanügyet. Legyen Ön az! De ne így: ilyen semmi dolgokon, gitten rágódva. A nagyság támasztéka a lélek, miniszter úr! Amíg nem annak építésével törődnek, addig az Ön munkája csupán politikai számháború, s ez a magyar ifjúság jövőjét illetően szégyen.
