Általánosan elfogadott nézet – írta Gulyás Ágnes a Médiakutató 2000. őszi számában –, hogy azoknak az embereknek a médiafogyasztási szokásait, akik nehezen élik meg a rendszerváltással járó kimerítő gazdasági és politikai nehézségeket, a menekülés (escapism) jellemzi. Az újságok esetében azt mondhatjuk, hogy – más tényezők mellett – e menekülési vágy is szerepet játszott a politikai/minőségi lapok olvasótáborának csökkenésében és a bulvárlapok sikerében.”
Eric Frith, a félmilliós példányszámú brit Heat magazin főszerkesztője a Daily Telegraphnak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott nemrég, hogy „különösen a háború miatt akarnak az emberek szórakozni. Valami olyasmire vágynak, ami elvonja őket minden ilyesmitől. Mi [a bulvársajtó] vagyunk a vizuális cukorka.”
Ugyanakkor Nagy-Britannia írott sajtója válságban van. A politikai újságot egyre nehezebb megkülönböztetni a bulvárlaptól. A klasszikus politikai napilapok olvasótábora évről évre 3-4 százalékkal csökken. A konzervatív Daily Telegraphfot jelenleg 930 ezren olvassák, a bulvárlapok, a Sun 3,6, a Daily Mail 2,3, a Daily Mirror pedig 2,1 milliós példányszámmal dicsekedhet. (A kisebb lektűrlapokat, így az Expresst 940, a Daily Start 850, a Daily Recordot 540 ezren vásárolják az 58 milliós országban. A mértékadó napilap, a Times 640 ezres, a Financial Times pedig 410 ezer példányban fogy el.) A brit Economist című hetilap adatai szerint a bulvárlapok olvasottsága is csökken az elektronikus médiumok javára. A tájékozódás alapvető eszköze tehát már nem az újság.
A magyar lappiacban azonban még vannak tartalékok. A Blikk 200–220 ezres példányszámát az ellenfelek nem tudják túlszárnyalni, árával pedig nem képesek versenyezni. A Színes Mai Lap a Big Brother propagálásával körülbelül 10 ezerrel növelte napi eladott példányszámát. A Mai Nap a melegebb idő beköszöntével vár példányszám-növekedést, amikor az újságosstandok nagyobb látogatottságot élveznek, és a címlapnak nagyobb jelentősége van. Az újságok tulajdonosai nem tartanak az újrainduló Esti Hírlaptól sem, mert szerintük az utóbbi hónapokban tapasztalt bővülés (lásd grafikonunkat) ellenére a napilappiac még legalább 20 százalékkal növelhető, ráadásul a délutáni kiadás nem veszélyezteti a reggeli lapokat.
A brit sajtóban „bulvárrajongóknak” a könnyen befolyásolható célközönséget nevezik. Azt már nehezebb megmondani, hogy kik is tartoznak tulajdonképpen ebbe a csoportba.
Egy angol magazin szerkesztője tipikus olvasójaként húszas évei közepén járó nőt képzel el, aki szereti a társasági életet, és a sztárok által viselt ruhák olcsóbb változatát hordja. Egy másik brit szerkesztő szerint lapját a „jó vásárlóerejű” férfi veszi, aki otthon ábécérendbe rakja CD-it.
Magyarországon, ahol a lappiacon az „intellektuális” bulvár még nem jelent meg, célközönségnek „a drosztoknál baszdmegező taxisokat tekintjük” – fogalmaz kérdésemre egy bulvárlap újságírója. Egy másik lap – neve elhallgatását kérő – munkatársa úgy vélekedik: cikkei azoknak a háziasszonyoknak szólnak, „akik rántáskavarás közbe’ óvasgatnak”. Egy szerkesztő azt is elárulja, hogy munkájuk során olyan, a hirdetők számára érdektelen, D jövedelmi státusú emberek által lakott nyírségi községekre is gondolniuk kell, ahol csak a kisnyugdíjasok elég tehetősek ahhoz, hogy újságot vegyenek a postán, amelyet aztán az egész falu kézről kézre ad.
Általában elmondható, hogy Magyarországon a bulvársajtó célcsoportjába a 18–49 éves, általános iskolai végzettségű, jövedelmüket tekintve (alacsony) C státusú, döntési helyzetben nem lévő, városban élő férfiak tartoznak, avagy az ugyanilyen korú és jövedelmű, általános iskolai végzettséggel nem rendelkező vidéki nők, de rendszeres olvasók – a célcsoport 10 százaléka – a döntési helyzetben lévő, diplomás, városban élő, jó anyagi helyzetű harmincasok is.
A lapok a célcsoportok igényeinek megfelelően készülnek. Hatásukról megoszlanak a vélemények, mivel a bulvárlapok jelenleg másodközlői a kereskedelmi tévék „értékeinek” és a valóságshow-k történéseinek, amelyek – a leggyakrabban felhozott vádak szerint – primitív viselkedési mintákat közvetítenek, megfosztják a szexualitást az intimitástól, fölösleges, információ- és szórakozásmentes időtöltésre késztetik a nézőket (Népszava, 2003. február 21.: Károsan hathat a valóságshow a fejlődésre). Legutóbb egy belga szociológusokból álló csoport bizonygatta kutatásai eredményeivel, hogy a televíziók szórakoztató műsorai (és nem a hírműsorok!) fokozzák az individualista beállítottságot, a bizonytalanság és fenyegetettség érzetét keltik a nézőkben, és a politikai tehetetlenség képzetét gerjesztik. A szakemberek szerint a televízió előtt ülő ember egyre jobban elszigetelődik a külvilágtól, és egyre erőszakosabbá válik.
Németh Erzsébet pszichológus és László Miklós szociológus pedig egy iskolások körében végzett felmérés alapján megállapították, hogy a sokat tévéző diákok fele a médiából választ magának példaképet, ami – ismerve a képernyők hőseit – nem túl biztató.
Azt azonban nem tudni, hogy a nézők tudomást vesznek-e a szakemberek megállapításairól.
A címoldalak alapján arra következtethetünk, hogy a Blikk egyelőre nem lesz kötelező olvasmány az angolkisasszonyok hímző szakkörében:
Köptek a fogdában… – tör a lényegre a móri gyilkosság fejleményeit illetően a Blikk február 12-én.
Ha megcsal, levágom a farkát – fenyegetőzik a tetovált lány a Star magazin január végi számának címoldalán. A bűnöző sem rejti véka alá gondolatait: Ha szabadulok, megölöm anyámat (Blikk, 2002. április 4.), de valószínűleg nem a Tudósklub olvasóinak szól ez a cím sem: A Pa-Dö-Dö felkészült Oki böfögésére.
A lapok célcsoportja bizonyára érdeklődéssel olvassa a súlyos beteg Zalatnay Sarolta zárójelentését, amelyet eredetiben közöl a Story, a sztármagazin (február 13.), vagy örömmel értesül róla, hogy a valahavolt kultúrember, Verebes István „büszke tripperére”, és minden hétköznapi emberre üdítőleg hat a kis színes hír: kutyával közösült egy kisfiú.
Mi szabhat határt a bulvárlapoknak? A jó ízlés biztosan nem.
Az egyhangúság még kevésbé. Az erőszaknál, a szexnél nincs figyelemfelkeltőbb téma, de nagy az érdeklődés az emberi civilizáció olyan sorskérdéseit feszegető cikkek iránt is, mint hogy Pokrivtsák Móni utóvizsgázott közgazdaságtanból. Bizonyára sokak számára lebilincselő az emberi érzelmek labirintusába kalauzoló, rendhagyó történet, amelyben Pintér Tibor egy szórakozóhelyen megismerkedik új barátnőjével. A Kismocsok nagymamája elkeseredett című írás – túlzás nélkül – megrázó erejű. És hogy Azurák Csaba minden esetben számíthat családjára, nemcsak hírértékű zsurnalisztikai remekmű, hanem hiteles, finoman megrajzolt portré is egyben.
Akinek az előbbi nevek még véletlenül sem ismerősek, és a cikkek ismertetése során nem érzett édes kis bizsergést szívtájékon, annak nem érdemes bulvárlapot vásárolnia.
– Sajnálatos, hogy erre van igény – mondja Takács T. László, a Mai Nap felelős szerkesztője –, de ha ezt nem szolgálnánk ki, akkor 15–20 százalékkal esne a példányszám.
– Többször leszálltam a Jimmy-sztoriról, de az olvasók mindig megbüntettek – magyarázza Pallagi Ferenc, a Blikk főszerkesztője, aki ha még ma is folytatná egykori népművelői hivatását, lehet, hogy saját munkáját nehezítené meg.
– Ez üzlet – foglalja össze a bulvárújság-készítés küldetésének programját L. Kelemen Gábor, a Színes Mai Lapot kiadó Híd Rádió Rt. vezérigazgatója.
– A bulvárlap olyan, mint a hamburger: tömegcikk. Ilyet gyártani pedig nem önmegvalósítás… – vélekedik Ómolnár Miklós egykori kisgazda politikus, a Story és a Best című lapok főszerkesztője.
A kisembereknek „gyártott árucikknek” egyszerűnek kell lennie, de nem árt, ha le van öntve némi cukormázzal. Fontos, hogy tévésztárokról szóljon, hiszen az újságoknak nincsenek külön sztárjaik, a bulvárlap csak „követő médium”.
– Az újságnak alkalmazkodnia kell az olvasó élethelyzetéhez. Úgy kell írni, hogy a cikkeket el lehessen olvasni két buszmegálló közt – véli a Best főszerkesztője.
A német bulvár, a Bild sikerreceptjét kutatva Hans Zehrer német újságíró egyszer úgy fogalmazott, hogy a lap erős vizuális hatással élve, a „modern analfabéták” számára készül.
A kereskedelmi televíziókkal szorosan együttműködő bulvársajtó átveszi a csatornák értékrendjét, a túltengő erőszakot, a fogyasztásra való késztetést és a gazdagságkultuszt. Fogas kérdés, hogy van-e az utcai lapoknak saját értékrendjük.
– A bulvársajtó a család és a hétköznapi élet alapintézményeit őrző kisembernek szól, ebben az értelemben konzervatív, persze nem politikailag. Olvasói állandó konfliktusban állnak a hatalommal, tehát a lapnak kritikus hangvételűnek kell lennie. Kormánypárti bulvárlap ezért nincs is – állítja Pallagi Ferenc.
Nagy-Britanniában a bulvárlapoknak, vagy ahogy ott nevezik, tabloidoknak óriási befolyásuk van politikai és társadalmi kérdésekben is. A brit gazdasági hetilap, az Economist nemrég a tabloidok kisember-koncepcióját elemezve világított rá arra a jelenségre, hogy a szerkesztők, olvasóiknak való megfelelési kényszerükben, időnként az állam alapintézményeit is nevetségessé teszik. A legolvasottabb napilap, a Sun például folyamatosan támadott egy nagy tekintélyű bírót, Lord Irvine-t, aki a kisemberek elvárásaival ellentétben túl enyhe büntetéseket szabott ki a bűnözőkre. A tabloid egy taláros, jogászparókás szamarat küldött a bírónak, családi házába pedig egy betörőnek öltözött riporter hatolt be, „szajré” feliratú zsákkal a hátán.
A kisemberek érdekvédelmén túl azonban más nézetek is megjelennek a bulvársajtóban. Ómolnár Miklós úgy véli, hogy a lapok témái inkább a liberális értékrendhez állnak közel.
Általánosan ismert, hogy a bulvárlapok támadásai a képmutató ember ellen irányulnak. A cél – ahogy az egyik szerkesztő fogalmazott – „a hipokriták leleplezése”. Ezért címlapra kívánkozik a konzervatív politikus félrelépése (Blikk: Deutsch-ügy) és a baloldali miniszter korrupciós ügye: Kiss Elemér becsapta az embereket (Blikk, február 22.).
Kegyelmet az utcai lapok csak sztárjaikkal szemben gyakorolnak.
Míg a Népszabadság meg merte írni, hogy Friderikusz Sándor „egyetlen idegen nyelvet sem beszél folyékonyan” (2002. június 29.), addig a bulvárlapok a tévéelnökségre készülő showmant a Fridi felfrissíti nyelvtudását címmel biztatták.
Egy ellenérdekelt bulvárlap bizonyára leleplezné azt a képmutatást, ahogy a lapok szerkesztői cikkeikkel médiasztárnak kiáltják ki barátaikat, partnereiket. De sajátos az is, hogy „a bulvárlapnál nem az újságíró hívja fel az interjúalanyokat, hanem fordítva” – fogalmaz az egyik lap volt munkatársa. Bekerülni egy újságba nem szakmai teljesítmény, hanem „nyomulás kérdése”.
Tornóczky Anita (Medgyessy Péter nevelt lánya) és Hajdú Péter állandó szereplője azoknak az újságoknak, amelyeknek szerkesztői (Riskó Géza és Ómolnár Miklós) velük azonos tévécsatornán beszélgetős műsorokat vezetnek. Érdekes jelenség az is, hogy a bulvársajtó jeles képviselői éppen a közszolgálatban mutathatják meg sokoldalúságukat, és reklámozhatják – közvetve – sajtótermékeiket, amelyek viszont többnyire a kereskedelmi tévék és sztárjaik és önmaguk hírnevét öregbítik. Például úgy, hogy frappáns kérdéseket tesznek fel interjúalanyaiknak: „Templomba járó ember vagy? – faggatta Riskó Géza Szubjektív objektív című műsorában Sztankay István színművészt. – Szoktál ezekre az emberekre [híres sportolókra] gondolni, vagy a megtisztulásnak egy másik formáját választod”?
Ómolnár Miklós úgy véli, azért van lehetősége televíziózni, mert műsora kis költségvetésű. (Riskó Gézának, a Színes Mai Lap főszerkesztőjének ezt a kérdést nem tehettem fel, mert nem akart nyilatkozni a Magyar Nemzetnek).
A bulvárlapok harcos ellenzékiségéről szóló elmélet szép, de vajon érvényes-e a magyar lapok vonatkozásában is?
Tény, hogy évekkel ezelőtt épp azok a lapok maradtak le az eladásban, amelyek túl sokat politizáltak, mint a Kurír. L. Kelemen Gábor viszont most úgy véli, a verseny miatt a lapok arra kényszerülnek, hogy többet foglalkozzanak a politikával.
– Az Orbán-bányát mi írtuk meg először, ez azonban öt éve még nem érdekelte az olvasókat. De háromszor volt címlapon a ’98-as választások előtt Horn mutyizása a miniszteri prémiumokkal. Én sztorikat adok el – mondja Pallagi Ferenc, aki első blikkre nem tűnik Fidesz-szimpatizánsnak, Kósa Lajos fideszes polgármester lejáratását és a Nap tv-s szerepléseket tekintve pedig egyáltalán nem. Mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy a Blikk mikor harap rá arra a tipikus bulvár témára, miszerint Wekler Ferenc szabad demokrata parlamenti alelnök volt felesége elmondása szerint időnként véresre verte őt. Mert ha a konzervatív politikus nőügye lehet téma egy újság számára, a családon belüli erőszak elleni fellépést sürgető, liberális párt tagjának agresszív viselkedése is minden bizonnyal érdekli az olvasókat, főként, ha a képmutatás leleplezése a cél.
Politikailag semlegesnek vallja magát a Best főszerkesztője is. Parlamenti képviselősége idején (1990–1994) Ómolnár még törvényjavaslatot terjesztett be a politikusok múltjának vizsgálatáról és a feddhetetlenség szükségességéről. Egy felszólalásában ezt mondta: „Aztán láthattuk azt is, hogy hogyan játsszák manapság a Mossa holló a fiát című népi játékot. Ebben a játékban részt vettek olyan rossz nevű újságírók is, akik ma már teli szájjal szidják nemcsak a demokráciát, sőt arról is abszolút nyíltan beszélnek, hogy nem is olyan régen még ők is ennek az ügyosztálynak a tagjai voltak. Aztán láthattunk a különös történelmi kabaré részeként különös mutatványokat arról, hogy egyesek hogyan szabdalhatják át a múltjukat, akárcsak Orwell 1984 című regényében abban a hírhedt ügyosztályban tették.”
Talán azóta valami megváltozott. Az Ómolnár szerkesztette Best magazin 2003. január 10-i számában a D–209-es kubai vakációjáról olvashatunk exkluzív riportot, amely – az örök ellenzékiségről vallott teóriával ellentétben – kármentésre vállalkozott. A kubai utazás kínosságát családias hangulatú és a miniszterelnököt „emberközelbe” hozó fotókkal igyekezett feledtetni az olvasókkal: Medgyessy kubai lányok gyűrűjében, Medgyessy a tengerparton úszónadrágban, a miniszterelnök feleségével az alkonyodó tengerparton. A kép melletti szöveg: „Hol nyaralt valójában a miniszterelnök? Gyurcsány Ferenc, a Tv 2 műsorvezető-riporterei, Bárdos András és Máté Krisztina társaságában. Gyurcsány a feleségével utazott, akiről tudható, hogy az ötvenes évek híres politikusának, Apró Antalnak az unokája.” (Kiemelés tőlem – Sz. P.)
– Ez a megfogalmazás: gesztus – mondja a főszerkesztő.
Lehet így is értelmezni.
A régi parlamenti felszólalásának felemlegetésére pedig így reagál:
– A történet vonata elment. Ma már nem arra van szüksége az országnak, hogy kuruckodjunk.
A főszerkesztő arról panaszkodik, hogy a politikai marketing úttörőjének számító Fidesz nem ismerte fel a bulvársajtóban való szereplés óriási lehetőségét.
Más lapok újságírói megerősítik, hogy míg a szocialista politikusok családi fotóalbumaikat szorongatva állnak sorban a szerkesztőségek előtt, hogy a nagyközönség emberközelből is megismerje őket, addig a polgári oldal ódzkodik interjút adni vagy pózolni a színes magazinoknak. Így a Story, a Best és más lapok olvasói csupán Toller László pécsi polgármester esküvőjéről értesülhetnek, és csak Juhász Ferenc honvédelmi miniszter házában „vendégeskedhetnek”.
Ki tudja, hány szavazatot veszít ezzel a polgári oldal, illetve hányat nyernek a szocialisták?
Jörg Haider jobboldali osztrák politikus még egy melegmagazinnak is modellt állt. Schröder sem tiltja ki a fotósokat kancellári rezidenciájáról. És Tony Blair is sokat tudna mesélni, hogy hasznára volt-e a választások idején a brit bulvárlapok támogatása.
origo.hu
Olyan ritka betegséggel küzd az esőgyerek, amivel korábban az orvosok sem találkoztak
