Az író a háborúban

MIT CSELEKEDJÉK
AZ ÍRÓ EGY ÚJ HÁBORÚBAN?
A háborús veszedelem elhárítására vagy meggátlására? Azt hiszem, erre gyönge – így Kosztolányi. Módjában sincs az írónak, hogy akaratát keresztülvigye. A nyilvánosság leghathatósabb eszköze – a sajtó, a rádió, sőt maga a könyvkiadó vállalat is – nem az övé. (Csak azért se írom ide, hogy még nem volt tévé.) Ezek csak vendégül látják az írót, akkor, amikor alkalmasnak vélik a maguk céljára, de nem föltétlenül kíváncsiak rá, mint valami szellemi fensőbbségre, akinek a véleménye már irányító parancs is. Tekintélye nincs. A hatalom és tőke esetleg rokonszenvvel kísérheti működését, de esetleg teljesen elzárhatja útját a közösséghez. (Itt kellene abbahagyni Kosztolányit, mert innen megint „népszerűtlen”.) Nyugtalanul aludnék, ha a világ sorsát az író kezére bíznák. Sok kitűnő alkotót ismerek itthon és külföldön is. Akadnak köztük eszesek, de akadnak olyan buták, mint a tök és olyan hiúk, akik azonnal átnyújtanának az ellenségnek egy egész gyarmatot, mihelyt az hivatalos átiratban megdicsérné egyik hasonlatukat. (Lehet, hogy más számára nem, de számomra – mivel telitalálat – ez a „népszerűtlen”.) Ha van valaki, aki nem született vezérnek, az író az. (Akkor viszont a vezérek ne írjanak… az íróknak beszédet.) (Fordítva se… vegyenek fel horribilis összegeket.) A napokban várható el-Huszein harmadik regényének megjelenése (s. v. k. = saját véres kezével). A Mateus Rose nem áldozatainak vércsoportja, hanem a diktátor kedvenc bora… (hogy ezt Váncsa honnan tudja? „Fusson, akinek nincs bora, / Ez a fekete…” humor ma?!)
Az íróhoz csak a „kis” kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják, és épp ezért sohase férkőzhetnek közelébe a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág, s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a „nagy” dolgok feszegetése már magában is „nagy” dolog. Ezek nincsenek tisztában mesterségünkkel, mely csak kerülő úton, agyafúrt vargabetűkkel ragadhatja meg a mélységet az áldott felülettel és fölszínnel, az általánost az egyessel és a nagyot a kicsinnyel. (Mivel nem vagyok író, máris folytatom, elkezdem.)
Új regényt írok: A félholtra vert árboc. (Nem jó, ennek még van valami köze a háborúban nélkülözhetetlen brutalitáshoz.) Akkor legyen a regénycím: Mért kullognak a matadorok. (Terepszínű drazsé – Dilibogyó – Náci napéjegyenlőség – Buldózer-zenekar. – Világcsendőrök, háborítók és háborodottak.) „Őrült(ek) beszéd(e): de… (ez lett a világ-)rendszer” (!) A jövőben már NATO- és ENSZ-ellenőrzés nélkül csak a háborút állandósítók közül kerülhetnek majd ki a békefenntartók?!
Ha morbid lennék… messze nem annyira, mint a mostani, 2003. márciusi önzetlenül hős, dicsőséges „felszabadítók”, hogy érezzen végre valamit a saját bőrén is a szabadság exportálásáról papoló marionettként agyonmozgatott… képzeletben, jelképesen egy Tomahawk robottal megcéloztam volna a Bush-tévéhadüzenetben a „kis” világvezér mellett giccses cinizmussal mutatott két családi fényképtartót… (hogy legalább az üvegek sérüljenek kicsit, ne csak a nemzetközi jog). Egyébként:

AZ EURÓPAI UNIÓN KÍVÜL IS VAN ÉLET!
(Irakban.)

AZÉRT „LOGIKUS” XXI.
SZÁZAD ELEJE MÉG EZ…
– mert amit az amerikai küldetéstudatosok önigazolásul állítanak, az hazugság ugyan már egy az egyben… de az ellenkezője – mindnyájunk katasztrofális szerencsétlenségére – még igaz lehet… Nevezetesen, hogy ebben a húsvét előttre időzített „keresztes háborúban” nem a Gonosz került valójában célkeresztbe, hanem: MAGA A KERESZT!