Több elemző azt jósolta, hogy a brit–amerikai csapatok pár nap alatt Bagdad alá érnek, és néhány hét alatt felszámolják Szaddám Huszein rezsimjét. A háború első kilenc napja után azonban egyértelműen megállapítható, hogy az amerikai stratégiai terveket át kell értékelni. A politikai nyomás okozta sietség ugyanis gyorsan a sivatag közepébe hajszolta a sokszor váratlan feladatok elé állított egységeket, veszélyesen elnyújtottak az utánpótlási vonalak, s a feltételezések szerint az igazi ellenállásra még csak ezután kell számítania az amerikai–brit hadseregnek. Többen úgy vélik, hogy lassítani kellene az előrenyomulást, nagyobb súlyt fektetve az elmaradt légi „puhításra”. Londonnak és Washingtonnak azonban nemcsak a katonai ellenállás vártnál nagyobb erejével kellett szembesülnie, hanem azzal is, hogy még a Szaddám Huszeinnel nem rokonszenvező déli síiták sem felszabadítóként, hanem megszállóként fogadták csapataikat.
Vezető orosz tábornokok öt pontban foglalták össze a megszálló erők eddigi sikertelenségének okait. Egyöntetűen megállapították, hogy a Pentagon, feltehetően a neokonzervatív politikusok nyomására, a hosszúra nyúlt felkészülés ellenére is elsiette a támadás kezdetét. A RIA Novosztyinak nyilatkozó katonák az eddigi kudarcot elsősorban annak számlájára írják, hogy a hadvezetés felszínesen készítette elő a Bagdadra mért csapást. Meglepően sok volt az első napokban a kalandor elem, s az akció kezdetén nyilvánvalóan alábecsülték az ellenállás erejét, az iraki erők felkészültségét és elszántságát is. Az amerikai katonai vezetés hibájául róják fel azt is, hogy túlságosan idealizálta a hadsereg magas technikai felkészültségét, alábecsülve a hagyományos harcmódok fontosságát. Az orosz tábornokok véleménye szerint a Perzsa-öbölbe vezényelt erők személyi állománya sem készült fel a szokatlanul nehéz természeti viszonyokra, a sivatagi körülményekre, s a katonai akciók utóbbi időben már feledésbe merülő módozataira. Az amerikai–brit katonák sokszor nem találják a helyüket a jelenlegi nagyszabású szárazföldi akcióban, s nem tűnik túlságosan összehangoltnak a szövetségesek mozgása sem.
Az elemzők felhívják a figyelmet arra is, hogy Törökország ellenállásán megbukott az északi front megnyitásának lehetősége is. Ez a tény pedig érezhetően túlzott terhet ró a déli arcvonal egységeire. Figyelmeztetnek arra is, hogy az amerikai–brit csapatok számára a neheze még csak most következik. Az iraki ellenállás növekszik, immár nem nagyon lehet azzal számolni, hogy hirtelen összeomlik Szaddám Huszein rendszere. Úgy vélik, Bagdad bevételét lényegesen segítené az északi front megnyitása, ez ugyanis megosztja a támadókénál amúgy is kisebb iraki erőt.
Eközben Londonban és Washingtonban is arra készülnek már, hogy a koalíciós erők miként birkóznak majd meg a bagdadi utcai harcokkal. Ha megrohamozzák a fővárost, értékes időt nyernek, de nagy veszteségeket szenvednek, míg ellenkező esetben a háború nagyon elnyúlik. A legtöbb szakértő mindenképpen fontosnak látja a további erősítést.
***
Páncélozott „busz”. Az amerikai szárazföldi hadsereg második legfontosabb páncélozott járműve, az M1 Abrams harckocsi után, az M2 Bradley lövészpáncélos, amelynek mozgékonysága megegyezik a tankéval, azért, hogy együtt tudjanak haladni. A Bradley, háromfős személyzete mellett, hatfős gyalogsági szakaszt és teljes felszerelésüket képes szállítani, és ehhez kategóriáján belül kitűnő páncélvédelmet nyújt. A katonák a lőréseken keresztül használhatják fegyvereiket is, hozzájárulva a Bradley tekintélyes tűzerejéhez. 25 milliméteres gépágyúja és TOW páncéltörő rakétái teszik lehetővé, hogy ne csak szállítójárműként, hanem harcjárműként is használják. Furcsaság, de tény, hogy az előző Öböl-háborúban az M2-esek több iraki járművet lőttek ki, mint az Abramsok. Hátránya orosz megfelelőivel szemben magas építése, mely könnyebben észrevehetővé teszi az ellenség számára. (Z. G.)
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
