Köszönöm, Bush elnök

Köszönöm, nagy vezetőnk, George W. Bush! Köszönöm, hogy megmutatta mindenkinek, milyen veszélyt is jelent Szaddám Huszein. Másképp sokan közülünk elfelejtették volna, hogy vegyi fegyvereket vetett be saját népe ellen, a kurdok és az irániak ellen. Huszein vérszomjas diktátor, és a gonosz egyik legtisztább megnyilvánulása a mai világban.
De nem csak ez az oka, hogy most köszönetet mondok önnek. 2003 első két hónapjában nagyon sok más fontos dolgot is megmutatott a világnak, és ezért hálával tartozom. Így hát, felidézve egy gyermekkoromban tanult vers sorait, köszönetet akarok mondani.
Köszönöm, hogy megmutatta mindenkinek: a török nép és parlamentje nem eladó, még 26 milliárd dollárért sem. Köszönöm, hogy a világ számára feltárta azt a szakadékot, amely a hatalomban lévők által hozott döntések és az emberek vágyai között van. Köszönöm, hogy nyilvánvalóvá tette: sem José María Aznar, sem Tony Blair a legcsekélyebb mértékben sem mutatott tiszteletet azok iránt, akik rájuk adták le szavazatukat. Aznart teljesen hidegen hagyja, hogy a spanyolok 90 százaléka a háború ellen foglalt állást, Blairt pedig az utóbbi harminc év legnagyobb angliai tüntetése sem rendítette meg. Köszönöm, hogy Tony Blairnek egy diák által tíz évvel ezelőtt írt, koholt állításokat tartalmazó dossziéval kellett a brit parlamentbe mennie, amelyet aztán a brit titkosszolgálat által összegyűjtött, elsöprő erejű bizonyítékként mutatott be. Köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy Colin Powell sült bolondot csináljon magából, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában olyan fotókat mutatott be, amelyekkel kapcsolatban egy héttel később Hans Blix, az Irakban dolgozó fegyverzetellenőrök vezetője nyilvánosan kifejezte kétségeit. Köszönöm, hogy olyan álláspontra helyezkedett, amelylyel biztosította, hogy a plenáris ülésen Dominique de Villepin háborúellenes beszédét tapssal fogadják. Ismereteim szerint ilyesmi eddig csak egyszer fordult elő az ENSZ történetében: Nelson Mandela beszédét követően. Azért is köszönetet mondok, mert a háború érdekében tett erőfeszítéseit követően az egyébként megosztott arab nemzetek első alkalommal kovácsolódtak egységbe február utolsó hetében megtartott kairói értekezletükön, amikor elítélték a tervezett inváziót. Köszönetet mondok ezért a kijelentéséért: „Az ENSZ-nek most lehetősége van arra, hogy bizonyítsa fontosságát.” Ez a kijelentés még a legvonakodóbb országokat is arra késztette, hogy Irak megtámadása ellen foglaljanak állást. Köszönet külpolitikájáért, amely arra késztette Jack Straw brit külügyminisztert, hogy kijelentse: a XXI. században „egy háborúnak lehetnek morális indítékai” – aminek következtében aztán minden hitelét elvesztette. Köszönöm, hogy megpróbálja megosztani azt az Európát, amely jelenleg az egyesítésért küzd; ez olyan figyelmeztetés volt, amely nem fog süket fülekre találni. Köszönöm, hogy elérte azt, ami ebben a században csak keveseknek sikerült: milliókat terelt egy közös ügy zászlaja alá minden földrészen, még akkor is, ha ez az ügy szemben áll az önével. Köszönöm, hogy újra úgy érezhettük: bár nem figyelnek a szavainkra, legalább kimondtuk ezeket a szavakat, és ez megerősít bennünket a jövőben. Köszönöm, hogy nem figyel ránk, hogy marginalizálja mindazokat, akik ellenzik az ön döntését, mert a kirekesztetteké a föld jövője. Köszönöm, mert ön nélkül sohasem ismerhettük volna fel a mozgósításra való képességünket. Lehet, hogy ma ez nem szolgál semmilyen célt, de semmi kétség afelől, hogy a későbbiekben hasznos lesz.
Most, hogy már semmi esélye sincs a harci dobok elnémításának, szeretném felidézni, amit egy ókori európai király mondott a támadóknak: „Legyen a reggeled szép, süssön le katonáid páncéljára a nap, mert délután vereségben lesz részed.”
Köszönöm, hogy lehetővé tette nekünk, egyszerű emberek hadának, hogy megtöltsük az utcákat, és megkíséreljük megállítani azt a folyamatot, amely már elkezdődött. Hogy tudjuk, mit jelent erőtlennek lenni, hogy megtanuljunk megbirkózni ezzel az érzéssel, és sikerüljön átlényegítenünk.
Élvezze tehát a reggelt és mindazt a dicsőséget, amelyet hoz önnek. Köszönöm, hogy nem hallgat ránk, és nem vesz komolyan bennünket, de tudja meg azt is, hogy mi hallgatunk önre, és nem fogjuk elfelejteni a szavait.
Köszönöm, nagy vezetőnk, George W. Bush! Köszönöm szépen.
Az írást Paulo Coelho brazil író engedélyével közöljük