Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
Az ember útja: emelkedés, süllyedés. A gondolkodó útja: az emelkedés etikája, a sülylyedés metafizikája. Az emberi létezés egy pillanatában az élet úgy érzi, a hegygerincre ért. Innen már minden út lefelé vezet. Beáll az az állapot, amelyet sokan sokféleképp neveztek: az aranykor végének (Hamvas), a lineáris gondolkodás kezdetének (Flusser), a fausti ember megszületésének (Spengler), a phüszisz ideává alakulásának (Heidegger). Egy látomás nyomán kövessük most a híres dalnok, Orpheusz útját, mely csúcspontját – furcsamód – a mélyben, a Hadészban éri el.
„… Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel,
árnyboritott, meredek-lejtős, tele sűrü homállyal;
s már közelébe is érnek a fölső föld peremének:
itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan
Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént.
Nyújtja kezét: ölelést keresőn, megölelni akarja,
s jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhet a karja!”
(Ovidius – Devecseri Gábor)
Magas a mély, és mély a magas: a kedvese nélkül visszatérő Orpheusz útja emelkedés, amely valójában süllyedés. Már csak a szertefutó levegőt ölelheti. Ennek az üres ölelésnek a képe Heideggerhez visz bennünket. Heidegger létmegértésében a lét logosz, amely egyszersmind beszédfogalom. A logosz a legó igére megy vissza, amelynek jelentése: gyűjtök. A logosz, mondja Heidegger, nem más, mint a lét eredendő összegyűjtöttsége. Hérakleitosz logoszra vonatkozó töredékeit elemezve megállapítja: „A logosz itt sem értelmet, sem tant nem jelent, sem pedig »egy tan értelmét«, hanem az állandóan magában működő, eredendően gyűjtő összeszedettséget.”
Ha Orpheusznak megadatna, hogy Eurüdikét visszahozza a nincsből, kiölelje a Hadész sötétjéből, ölelésük a logosz ölelése volna, megtérnének az eredendő összegyűjtöttségbe. És mert a lét romolhatatlan, az egymást logoszként ölelők megélnék a tökéletességet. Erre mindaddig megvan az esély, amíg Orpheusz, a kitharodosz dalolva halad lefelé a sötétség birodalmába. Énekel: lépteit a hangzó lét őrzi. Hogy Eurüdikét felhozhassa, egyetlen szabályt kell betartania: a visszaúton tilos hátrafordulnia. Bíznia kell a dal, a zene, a hang erejében, és nem szabad Eurüdiké képéért, „látni mohóan” hátrapillantani.
Orpheusz mítosza az ősidőkben gyökerezik. Ekkor a mindenség titka nem elleplezett kép volt, hanem mindent átzengő hang. Orpheusz ismeri e titkos hangot (ne feledjük: neve az orph- gyökből ered, ami titokzatos, homályos dolgokra utal), dala lecsillapítja a háborgó tengert, megszelídíti a vadakat, hegyeket mozgat. Dala maga a logosz, a mindent átölelő lét. És mert ennek az ölelésnek függőleges kiterjedése is van, Orpheusz végül még az árnyak királynőjét is meghatja énekével, és bebocsáttatást nyer a sötétség birodalmába, hogy megkeresse Eurüdikét. A hősies kísérlet azonban nem sikerül. Eurüdikét visszanyeli az árnyék, mert Orpheusz nem képes teljesíteni a sötétség feltételét: hátrafordul, hogy lásson.
Orpheusz neve alatt a Kr. e. VI. században szerveződik közösség, az orphikus misztériumok követőinek rendje. Ez Hérakleitosz kora, az epheszoszi bölcs ekkor írja: a logosz a lét alaptörvénye, amit azonban sokan már képtelenek felismerni. Ez az írás elterjedésének kora (az orphikát az első könyvvallásként szokták emlegetni, amelynek dokumentumai azonban mind odavesztek), a hallott szó kezdi elveszíteni hatalmát, az ember egyre inkább az írásra, a látott szóra figyel. Ahogy a hangzó szó szóképpé lesz, a mentalitás is átalakul: a lét alapja is hangzóból képivé változik. A phüsziszből, a létből idea lesz, mondja Heidegger. Platón filozófiájának már az idea a központi fogalma, az eredendő kép, amelyből a létezők csak részesednek. És az ideából való részesedés foka szabja meg, hogy egy létező mennyiben számít létezőnek.
Innen nézve Orpheusz története egy átmeneti kor látlelete. A világosság határára érve a dalnok látni akarja kedvesét: nem tud már vakon bízni lantja szavában. A lét hangjának bizonyosságát a lét képének bizonyosságára cseréli. És veszít: amíg a logoszban hitt, dala a mindenséget ölelte; miután hátrafordul, már csak „a szertefutó levegőbe ölelhet a karja”. Olyan kor mítosza ez, amely már látja a képet, de még emlékszik a hangra. A mítosz történeti síkján Orpheusz, a dalnok a kép felé fordul: tudatja velünk a beállt szemléleti változást. Ontológiai síkon azonban több történik: Orpheusz elbukik, nincs már, ami ölelje. Az a sorsa, hogy a legteljesebb magányban, idiotészként jöjjön ki a napvilágra, és az üres fény útjait járja.
Ami Orpheusszal történik, az – legalábbis a modern drámairodalom felől nézve – a görög tragédia drámává tompulásának folyamatát is modellezi. A görög tragédia a dionüsziákból alakult ki. Kezdetben a tragédia hőse mindig Dionüszosz, mondja Nietzsche. Az aktuális tragikus hős csak úgy van jelen, mint Dionüszosz egy arca, alakja. A dionüsziák szertartása után a tragédia hordozza az emberi lét csodálatos-borzalmas dionüszoszi mélységének tapasztalatát. (Erre utaltunk mottónkban a híres Szophoklész-sor szokatlan, ám korántsem alaptalan fordításával.) Az ősi kaotikus ünnep tehát lassan betagozódik az apollóni rendbe.
Az összes színpadi hős Euripidészig csak Dionüszosz maszkja. (Kierkegaard szerint minden egyén komikus, ezért nem lehet tragikus alak.) A görögök nem tűrhettek semmi individualitást. A tragédia misztériuma: minden létező egységet alkot, minden baj forrása az individualizáció.
A mai értelemben vett dráma nem más, mint individualizációval megrontott tragédia. A romlás kezdetén – Nietzsche szerint – Euripidész áll, aki felvitte a színpadra a nézőt. Az átlagember a maga személyes gondjaival felnyomakodott a színpadra az ő műveiben. A nép pedig boldog volt, hogy magát láthatja-hallhatja, hogy eltanulhatja Euripidész nyelvét. Euripidésznél a polgári középszer jutott szóhoz, ő már a mindennapi életet, a csőcselék világát ábrázolta. Nem értette nagy elődeit, és ebből az értetlenségből építkezett.
Nietzsche szerint Euripidész olyan drámákat írt, amelyek a tragédiáról kialakított saját felfogását állítják szembe a tragédia hagyományával. A kar és a tragikus hős apollóni-dionüszoszi kettősét megszünteti, és a tragédiát újra felépíti tisztán apollóni alapon. Dionüszoszt lekergetik a tragikus színpadról; démoni hatalom űzi el, amely Euripidész szájából szólt. De ő is csak maszk volt. A maszk mögötti istenség neve: Szókratész. Az új nietzschei ellentétpár: a dionüszoszi és a szókratészi.
A dionüszoszi arculat múltán egy műfaj maradt: a dramatizált eposz. Ez a pusztán apollóni művészet területe, tragikus hatása nem lehet. A drámai eposz költője nem tud eggyé olvadni képeivel: mindig csak a szeme előtt látja őket. De jobbára nem is apollóni szemlélés és szemléletesség ez, helyette hűvös, paradox gondolatok áramlanak a színpadon. Esztétikai szókratizmus, kiáltja Nietzsche. A „mindennek értelmesnek kell lennie, hogy szép lehessen” alapelvéből kiinduló esztétika már nem értheti a tragédiát, mert ő maga már nem több holmi megismerésnél, tudatos szemlélésnél, spekulációnál.
Szókratész csakis a tisztánlátást tartja elfogadhatónak, az ösztönös látástól irtózik. Baj azért van a világban, mert nem tud mindenki eleget. Szókratészban túltengett a logikai szemlélet. Az ő nyomán az apollóni irányzat a logikai sematizmus gúnyáját ölti. „Az erény tudás. A bűnhöz a tudatlanság visz. Boldog, aki erényes.” Ebben a szókratészi optimizmusban Nietzsche a tragédia halálát pillantja meg.
Kierkegaard a Vagy-vagyban azt írja, az antik tragédiában a cselekmény nem eléggé reflektált, ezért a dialógus sem juthatott olyan fokra, hogy minden cselekmény a jellembe fusson, abban oldódjon fel. A tragikus hős szenvedése megindító ugyan, de ez a kín csak a polisz felől kap megvilágítást. Az egyén tettei, mondatai világtalanok, amíg a tragikus kar hangja, logosza nem teremt nekik világosságot. A kar kívülről, felülről lát, hangja az általános hangja. Antigoné szenvedése, titkos kínja a tragédia világában mindaddig értelmetlen, amíg nem apja, a bűnös Oidipusz sorstragédiájának fényében értelmezzük, amíg nem úgy fogjuk fel, mint a leszármazási láncolaton végigfutó fátumot.
Az antik tragédiában a cselekmény éppen annyira esemény is. A régi szubjektum államban, családban nyugodott, világa volt. Ott a hős bukása nemcsak tette következménye, hanem (el)szenvedés is. A modern drámában azonban lényegében cselekedet. Ezért az újkorban a szituáció és a jellem az uralkodó. A tragikumnak nincs epikai előtere, nincs epikai hagyatéka, mondja Kierkegaard. A hős magában áll, és végül magába bukik el.
Az antik és modern tragikus individuumhoz Kierkegaard két lelkiállapotot rendel: fájdalmat és szenvedést. Reflektálatlan és reflektált kínt. A fájdalom a cselekvés, az aktivitás tragikus lelkiállapota, a közösségért felelősséget vállaló ember állapota. A szenvedés az izolált egyén, az idiotész lelkiállapota, olyasvalakié, akinél tett és következmény szerves viszonya megszakadt. A szenvedésben megjelenik a szorongás. Ez nem más, mint a szenvedés önreflexiója, az egyén bezárkózása saját szenvedésébe. (Orpheusz bukásának oka, hogy visszanéz: reflektál!) Ez a szenvedés titkos: inkognitóban van. A dráma célja már csak annyi, hogy erre a titokra fényt derítsen. Hogy kövesse a hős egyéni, világtalan életét, ami voltaképp már nem sors, csak sodródás.
A modern dráma az inkognitó művészete, amely képes a modern ember szenvedésének ábrázolására. A drámai művésznek a tettben meg nem valósuló, inkognitóba szorult belső történést kell ábrázolnia. Ezt jelzésekkel teszi, mert a szenvedés csak allegorikusan ábrázolható, a sorszárvány a közös logosz számára nem hozzáférhető. Kierkegaard a klasszikus művészet szerelmi történeteinek szereplőit (Marie Beaumarchais, Elvira stb.) tárgyalva megmutatja mindegyikük alapmeghatározottságát: az elhagyatottságot.
Orpheusz megy lefelé az alvilágba. Énekel, viszi őt a logosz, megy a partikuláris túlpartjára, keresi Eurüdikét, az elmúlt, mulandó, egyedi létezőt, hogy kihozza a halálból, hogy megtalálja az egyedin túli, örök Eurüdikét. Aztán megfordul: ez fordulópont. Innentől Orpheusz tragikus útja már csak dráma. A létkutatóban ébredő ideaigény elnémítja a logoszt. Orpheusz elhallgat, története kicsúszik a létből. Az egyetemes visszaolvad egyedivé, Eurüdiké eltűnik, odavész. A logosz ideává lett, a tragédia egyszerű drámává, amely már csak arról szól, hogy a próbán elbukó dalnok mennyire szenved.
Orpheusz végül visszajut a színes földi világba, de felesége veszte oly mély búskomorságba taszítja, hogy halálát is ez okozza végül. Állandóan Eurüdikére gondol, megveti már a nők bájait. A bacchánsnők ezt a legmélyebb sértésnek érzik, és darabokra tépik a búskomor lantost. A bennük lakozó dionüszoszi erő elemészti, viszszaveszi a lét ősi dallamára süketté vált lantost. Orpheusz a létfelejtés előhírnöke, a logosz, a lét ősi értelme vele együtt némul el. Az egyetlen, ami megadatik neki, az elmúlás minősége: a mérhetetlen zenéje tépi szét.
Március 27-e színházi világnap
