Pávaól

Világnézeti eszmélésem a Kádár-kor hatvanas éveire esett. Könnyű volt eligazodnom az időszak nagy kérdései között, mert a csapatzászló mögötti falra kifüggesztették a kisdobosok hat és az úttörők tizenkét pontját. Végül rájöttem, hogy nem a parancsok és jelképek működtetik a 2071-es számú Szendrey Julianna úttörőcsapatot, hanem az igazgató bácsi, mert tőle mindenki fél. Én is féltem. Kicsi gyerekszívem nagyokat dobbant már a puszta látásától is, és disznóságaimat az ő hideg árnyéka kísérte.
Az igazgató bácsi kórosan szigorú volt, nem értett sem a rábízott gyerekek pedagógiájához, sem a családias jövőkép elhitetéséhez. Nagy rozsdás szögek formán állt ki belőle a ritka nevetés. Bezzeg ha történelemórán a kapitalizmusról esett szó! Olyan dörgedelmesen, pokolba taszító szenvedéllyel még nem hallottam embert szónokolni. Ijedt nyúlként lapultunk a padban, csak Sárosi Misi törölgette folyton a szemét, akit – mivel kissé nedvesen adott elő – bekezdésenként leköpött. A feje piros lett, mint a legfontosabb golyó a biliárdban, nyaki erei kékes barázdákként fordultak ki fehér nyakhúsából, szeme előrebukott; az ordítás minden emberi vonást kikergetett az arcából. Így süvöltött 15-20 percen át. Gyönyörű és hátborzongató volt.
Hát persze, nyilallt belém, a mi undok igazgató bácsink semmi egyébtől nem fél, csak a kapitalizmustól. Azért kell neki olyan rettenetesnek lennie, és rajtunk begyakorolnia a kígyónézést, mert majd jön a sárkánybőrbe töltött, hernyótalpas kapitalizmus, s egyedül ő van képesítve a fertelmes vad belének kiontására. Akkor aztán Laci bácsi, az arany pecsétgyűrűs testnevelő fölásatja az udvar tornahomokját, a nyolcadikosok kordonokat állítanak fel, Zsuzsa néni, az osztályfőnökünk Bambit árul, Marika néni, a fizikatanár színes műsorújságot osztogat. Töf-töf, Zombori Gyuszi beletrotyog a tubájába, és a kólát levedző kapitalizmus meg a mi Oleg Kosevoj-felsőtestű igazgató bácsink összecsap. Így fantáziáltam erről a szeretetlenségben és közutálatban élő anti-Makarenkóról. (Makarenko legalább a csibészben is látta a gyereket, de az igazgató bácsi csak a bűnözőpalántát. Nála a gyanakvás volt a megelőzés, az általános tananyag pedig a móres. Kizárólag a móresra tanított.)
Undok gőgjét, embergyűlölő megszállottságát azért tűrhették el még a nála is hatalmasabb, már-már égi erők, mert ő volt a kapitalizmuselhárító tanügyi csodafegyver. Legalábbis Kelet-Közép-Európában, Hódmezővásárhelyen, kora gyermekkorom gazdag díszletezésű színpadán. És hiába fordult ez a színpad, a darab intrikusa, a sárga fogú kapitalizmus megint csak a nyakunkba szuszogott.
A gimnáziumban már nem bízták az ügyet az igazgató bácsira, a rém leleplezése és féken tartása a pártösszekötő tanár és a KISZ-aktivisták dolga volt. Kovács Laci (azóta szegedi filozófus lett) tartotta a vitaköröket. Mikor megkérdezte, mi legyen a téma nálunk, az első B-ben, Línó azt javasolta, hogy legjobb volna azt megtárgyalnunk, melyik jobb, a kapitalizmus vagy a szocializmus. Kovács Laci komoly, szolgálatkész lénye émelyegni kezdett, és faképnél hagyott bennünket ott és akkor, 1971-ben.
A szegedi főiskolán lépett elő tananyaggá a népmesei kapitalizmus. A Chaplin-karakterű adjunktus, Tapu apó vezette elénk, mint egy horgonylánccal gúzsba kötött Kingkongot. A Hámán épületének padlásterében szállt a krétapor, csillogott a lányok szeme, és Tapu apó szépen font mondatainak pattogó igazságára pitizni kezdett a kolosszus. Mindent felírt, majd mindent letörölt a tábláról, újabb és újabb egyenletek jöttek, igaz, azóta kilopakodtunk a szűk szemináriumi teremből, Tapu apó pedig Pesten vállalt civil állást. Mégis a régi győzelem íze a szánkban maradt. Bee, hülye kapitalizmus!
Titokban még mindig tartok a pénz és az emberi „étvágy” világrendet (de)formáló kettősétől; hiába ordított félelmében az igazgató bácsi, hasztalan kapott hányingert Kovács Laci, és diadalmaskodott tudományos korlátoltsággal Tapu apó. Bizony, mondom néktek (úgyis hiába), a magyarok úgy fognak járni a kapitalizmussal, mint a szocializmussal. Emlékezzünk: mennyi életet, újítókészséget, erkölcsöt, remekművet pumpáltunk a szovjet szisztémába! Föláldoztuk az értelmiség gerincét, írói életműveket, önbecsülésünk javát; dőlt az érték az ismeretlen szocializmus lukas zsákjába. S akkor vége lett. Hátha elkerüljük a történelmi repetát, hogy az amúgy eszesen berendezett, arannyal és lélekkel megpatkolt honi kapitalizmus a nyakunkon marad, mert közben elfordul a világ. Ez az új magyar pesszimizmus: meglátjátok, mire mi is megcsináljuk a kapitalizmust, már a kutyának sem kell.