Románc a koporsón

Kedves Barátom! Én is úgy gondolom, fontos papnevelő intézetekről írni. Legfőképp saját tapasztalatait elmondani. Ám sajnálatos módon nem nevezte meg a szemináriumot, amelyről beszámolt, így mindegyik „érintetté” vált az írása által. Sajnos a műfajt sem tisztázta: regényt, életrajzot, élménybeszámolót kívánt-e írni. Könyve is azt bizonyítja, hogy csak annak otthona a szeminárium, akinek papi hivatása van. Ezért ön is, de parázna társai és csábítói is kihullottak onnan.
Hogy miért késett három hetet a szemináriumból, arról azt írja: „Erről nem beszélhetek, testvérem. Ígéretet tettem egy főpapnak. … S olyan titok, melynek felfedése az elveszésemet eredményezné.” Baj, ha már az első napokban takargatnivalója van egy kispapnak!
Különösen zseniálisnak tűnik könyve alapján az az író, aki állítólag 1992 szeptemberétől élt ott három hónapig, de már akkor pontosan idézte a magyar nyelven csak 1994-ben megjelent katolikus egyház katekizmusát. Ez valóban prófétai előrelátás.
„Apró” tévedések is találhatók. Például: „– Mindennap lehet gyónni. A spirituálisunknál vagy a prefektusunknál vagy pedig a vicerektornál – súgta. – Másnál nem? – Hát – kezdte zavartan –, időnként a rektor is…” Bizony, csak a spirituális és más nem elöljáró papok gyóntathatnak kispapokat. Ezzel az elöljárók döntési függetlenségét és a gyónási titok megőrzését biztosítják.
Az első vétsége utáni kihallgatásáról így számol be: „… magánzárkába vele! Anzelmus! Vigye innen ezt a sátánfajzatot! … Egy sötét, ablaktalan, állott levegőjű pincehelyiségbe vonszolt, s miután a földre lökte elgyengült testemet, nagy erővel vágta be az ajtót, amit ugyanolyan gondosan zárt rám, mint kora délután a rektori fogadóhelyiség folyosójának egyetlen ajtaját. … A pincében rettenetesen hideg volt, és a szagtól émelygett a gyomrom…” Szépen hangzik ez a pincebörtön-leírás. Gondolom, középkorról szóló kalandregényekből kölcsönözte az ötletet. Az alábbi leírása is inkább az álmok világába és tévékrimibe illik. A rektori előszobába küldték gondolkozni, közben órák teltek el. „Mondd csak, Lucianus, Anzelmus, a vicerektor meg a többiek mit tudtak csinálni majd fél napon át abban az átkozott rektori teremben? … Ők nem maradtak odabent. Velünk voltak egész délután. … A vice pedig házon kívül intézte a piszkos ügyeit… a rektori fogadónak az egyik könyvespolc mögött van egy titkos kijárata, amit talán a hasonló ügyek intézése végett készítettek. Micsoda mocskok! – kiáltottam fel elveszítve önuralmamat.” De szép lenne, ha e titkos kijáratot lenne szíves nekünk is bemutatni.
És itt van az öngyilkos kispap esete. Meg kell jegyeznem, ritkán valóban betévednek ideggyönge személyek is a szemináriumba. A közös életben egy-két év alatt általában kiszűrhetők ezek az emberek. Ön olyan agyalágyult növendékeket mutat be, mintha mindnyájan az ájtatosság vakjai lennének: „A kispapok meredt tekintettel vették körül a megboldogultat, aki egy hatalmas rózsafüzér segítségével – amit a koporsókra szoktak ráhelyezni – végzett magával. – Vajon meg volt szentelve? – kérdezte súgva Kaprus.” De az igazi otrombaság csak ezután következik: „Blasius az hajtogatta, hogy valamiképpen Erasmus szájába kellene tömni egy szentelt ostyát, hátha azzal megválthatnánk halálos bűnét.” Már a kis elsőáldozók is többet tudnak az eucharisztia tiszteletéről!
De két „irgalmassági cselekedete” is volt e három hónap alatt: „Nincs nálam olaj – suttogtam. – Hozok a konyhából, maga meg beszenteli. – Jó – válaszoltam, mire kisietett, és egy kis tálkával tért vissza. Félrevonultam vele, és a magam módján beszenteltem. Aztán miután visszatértem a haldoklóhoz, a liturgiának megfelelően megkentem vele a szemét, a fülét, az orrát, a száját, a kezét és a lábát, s közben fennhangon s őszinte hittel mondtam: »E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!«” Igaz, hogy a II. vatikáni zsinat óta a betegnek csak a homlokát és a két kezét, esetleg a két lábát kell megkenni, de mégis csodálatos a szertartás ismerete, hisz a betegek kenetének feladási szövegét már akkor, egy-két hetes kispap korában ilyen pontosan tudta.
Máskor irgalomból gyóntatott. „… e napon magamra vállaltam a gyóntatás bűnét – hiszen erre a fontos tevékenységre még nem voltam felszentelve. Itt vagyok – jegyeztem meg, és bementem a gyóntatószékbe. … Nyílott a mellettem lévő egyik üreg ajtaja, és betérdelt életem első gyónója: – Először is nem imádkoztam minden este. – Ilyen fontos eseményt elhalasztani! Hát mit csináltál ehelyett? – Az igazság az, hogy én… – dadogta, és ekkor váratlanul a kettőnket elválasztó vékony falba vájt kis résben megjelent egy boríték, nagy erővel visszataszítottam az ő részébe. – Miért adja vissza, tisztelendő úr? Talán kevesli? A viceatyának ennyit szoktam adni ezért a bűnért… – Úgy! Szóval maga megvesztegeti Isten felkent szolgáit? És azt reméli, hogy néhány bankó által megszabadulhat a bűneitől.”
Az egyházban valóban van, amiért pénzt kérünk, de a gyóntatásért soha! A Severus-féle árulkodás sem történhetett meg, hiszen a gyónási titok miatt nem használhatta volna fel az állítólagosan kapott információkat a gyóntató.
Később a szerző „barátja” előtt tárja fel, hogy mennyire hitét vesztett. A szemináriumnak éppen az az egyik célja, hogy ezen nehézségeit meg tudja beszélni az elöljárókkal, főleg a spirituálissal. A lelki vezető jósága és türelme, figyelmessége nem azt jelenti, hogy homoszexuális, hanem azt, hogy segíteni akar. Újabb jelenet a könyvből:
„Mit szólnál ahhoz, meglátogatnánk néhány apácát, súgta, bár vélhetőleg senki sem volt a közelben. Szépek? – kérdeztem kissé feloldódva. Mit gondolsz, talán ronda vénasszonyoknak akarlak bemutatni?” És jön a kaland leírása a zárdában. Mintha ott nem lenne klauzúra: más neműek számára tiltott belépés! Három napra felravatalozott apáca koporsójába botlik, aki azért van ott, mert végrendeletében kérte, hogy körülötte ennyi ideig imádkozzanak. Mintha nem lenne állami rendelet a halott elszállításával kapcsolatban! De így romantikusabb. Még a szokásos gyertya sem ég a koporsó mellett. Épp jön egy apáca, és a koporsón töltik el szerelmes perceiket. A pár lépéssel odébb körmenetező nővérek persze ebből semmit sem hallanak. Nálunk akkoriban még csak két-három éve indultak újra a szerzetesrendek, és soraikban alig volt fiatal. Szerző feltehetően azért írta le így a zárdát, mert úgy véli, ettől élettörténetének beszámolója színesebbé válik. A későbbi látogatások már nem koporsón ismétlődnek.
Természetesen az elöljárók minderről semmit sem tudnak. Az akkori két elöljáróból azóta püspök lett. Róma pedig kinevezésük előtt alaposan kivizsgálta életüket. Negyven évfolyamtársa közül senki nem tapasztalta azt, amit Malota László leírt. Hivatás és Istennek szentelt élet kell a szemináriumi évekhez. Az eucharisztia segíti a hivatás fejlődését. De akinek „az oltáriszentség… nem más, mint Krisztus urunk bomlásnak indult testének maradványaiból kisütött ostya”, annak nincs honnan kapnia magányosságában erőt kísértései és bűnei legyőzéséhez. S még egy idézet: „A pápista Jézus tanításainak egyik legnagyobb kiforgatója, Pál is megírta hajdanán: »ha templomot látsz, azonnal, haladéktalanul vess keresztet«.” Kár, hogy ennek a mondatnak szentírási lelőhelyét nem közölte a szerző, hogy utánajárhatnánk.
A könyv második része még kétségbeejtőbb. Malota másról sem ír, mint a papok, apácák képzelt szerelmi bonyodalmairól, igaz, nagy fantáziával.
Majd az író hitvallása, tanítása következik. Megjelenik hát „Jézus”: „Atyaúristen! – törtek fel szinte érthetetlenül a szavak a félájult, kiszáradt szájú, elfehéredett papból… majd remegő hangon, egészen csendesen, mintegy magának feltette a kérdést, melynek hallatán egy percre még a szívverése is elállt: – Hát létezik az Isten?
– Te istengyalázó! Te, aki az ördöggel kokettáltál, most megbűnhődsz! Megrontottál több szeplőtelen szüzet, amelyek Mária, az én szülőanyám képmására lettek teremtve és kiválasztva! Bemocskoltad az egyházat, amire ugyan már a fennállásától haragszom, de ez nem mentesít téged. Te vagy az első, akinek elmondom, hogy mindazok, akik a papságot követik, egyenest a pokolba jutnak, mert nem hordott még annyi csirkefogót, szennyet, fertőzést magán a szent föld, amennyi általuk reákerült. … Arról nem te tehetsz, hogy papnak álltál, olyan gaz, ármánykodó csoport tagjának, akinek semmi köze sincsen hozzám, akit semmivel sem bíztam meg, azon szentséggyalázók közé, akik bemocskolták a nevemet, hamis tanokat, téziseket alkottak meg, mikről én is csak később értesültem, és üres frázisokat durrogtatva, koholt dogmákra hivatkozva vezetik a kárhozat útjára a keresztényeket. Le kell tépned magadról ezt a hazugságot takaró fekete csuhát, amelyben a Hadészben tartózkodók vannak Lucifer, a sátán követői s hű szolgái, és mindazok, akikről legkedvesebb földi íróm, Anatole oly szellemes és találó regényeket kerekített…
– Az én szavam parancs, amit én mondok, az olyan, mintha már megtörtént volna. – Most azonnal felmész a kolostorba, megkeresed Laura nővért… Már arra is gondolt, hogy ez a Krisztus nem is olyan okos, mint amilyennek látszik, és lehet, hogy át sem lát az embereken, csak mondja – ezek persze már aljas papi fondorlatok voltak. – Még a mai napon elviszed innen, és a rá következő harmadik napon feleségül veszed. – A feltámadás harmadik napján? – kérdezte, majdhogynem pimaszul közbevágva. – Miféle feltámadásról beszélsz? – Hát, amikor itt jártál a Földön, hogy véreddel megválts bennünket, s keresztre feszíttettél. – Micsoda baromság! Persze tudomásom van erről az ámításról, amit a te kartársaid terjesztenek rólam! De tudd meg, én sohasem jártam a Földön! Az ember magának kereste a bajt. – Akkor paradicsom se volt? – A paradicsom valóban létezik… és nem másutt van, mint a Földön.”
A lényeg íme itt van: minden hazug, amit a katolikus egyház tanít vagy tesz. Az egyház, a szentségek, az örök élet – egyik sem isteni igazság. Sőt Jézus nem is járt a földön, nem volt megváltás, nem támadt fel. Tagadhatatlan, hogy egy-egy pap életében vannak hibák, bűnök. De aki nem küzd ellenük, az előbb utóbb elhagyja hivatását. Az elenyésző számú botladozók mellett azonban érdemes felfigyelni a nagyszámú, híveket valóban szolgáló, értük sokat dolgozó papokra, tiszta életű apácákra. Kalkuttai Teréz nővér és a szentek hatalmas tábora, a vértanúk százezrei mást tanúsítanak. Nehéz lenne azt állítani, hogy mivel néhány politikus házasságtörő, ebből az következik, hogy aki politikus, az mind gaz, hűtlen, szélhámos. Általánosítani ugyan lehet, de a végkövetkeztetés nem igaz!
A hivatásra önneveléssel magukat alkalmassá tenni törekvő kispapok, a hívekért élő, Isten ügyéért áldozatot vállaló papok azonban többet érdemelnek e könyv írójának mocskolódó, általánosító sorainál. Én az író urat is tisztelem, szektája tagjait is megbecsülöm, de általánosításait, közvéleményt formálni szándékozó, gyűlöletre szító szavait visszautasítom.
(Malota László: A gyalázatosak szentélye. Konkrét Könyvek Kiadó, 2002)