A helytartójelölt magányossága

Szinte már közhely, hogy az Egyesült Államoknak nem a háború, hanem az azt követő időszak okoz majd nehézséget. Lehet-e az amerikai katonákból és civilekből felállított ideiglenes adminisztráció népszerű? A polgári közigazgatás élére jelölt Jay Garner nyugalmazott tábornokra úgy tekintenek-e majd Irak népei, mint aki segíteni akar, vagy épp ellenkezőleg, helytartóként szemlélik majd, aki ellen a rátermettebbek merényletet szerveznek?
Ezekkel a kérdésekkel kell szembesülnie a nagy tapasztalatú katonának, az előző Öböl-háború veteránjának, akit a Fehér Ház javasolt a posztra. Kétségtelenül annak köszönhetően, hogy személyes barátság fűzi Donald Rumsfeld védelmi miniszterhez, aki az iraki kérdés háborús megoldásának egyik szószólója volt a külpolitikailag képzetlen ifjabb Bush kabinetjében. Garner tevékenysége még meg sem kezdődhetett, amikor már ízelítőt kapott az előtte álló feladat nehézségéből: a világ közvéleményének és az azt befolyásoló médiumoknak az ellenérzésével. A „helytartó” címkét már akkor megkapta, mielőtt személyes tartalommal tudta volna megtölteni a pejoratív kifejezést. Ez jelzi a másik legnagyobb problémát is egyben. Azt, hogy Amerika a jelenlegi állás szerint egyes-egyedül (legfeljebb a britek némi asszisztenciája mellett) végzi majd a stabilizációs feladatot. Saját elzárkózása miatt nem állnak mögötte szövetségesei, illetve a nemzetközi szervezetek (ENSZ, NATO), melyekkel együtt jelentős mértékben sikeres béketeremtő és fenntartó műveleteket végeztek a Balkánon. Márpedig amikor a nyilvánvalóan üres kézzel távozó kurdok elégedetlenségét kell csillapítani, vagy a rendőrség híján fosztogató tömeget kell megfékezni, rendkívül jót tenne a nemzetközi támogatás. És amikor ez a pillanat elérkezik, teljesen mindegy lesz már, hogy a nemzetközi közösség tagjai miért is maradtak távol.
Garner, aki 1991 után állítólag jó helyi kapcsolatokat alakított ki az észak-iraki kurdokkal, idén egy jóval összetettebb feladattal szembesül majd. A széthúzó Irak különböző nemzetiségű, pártállású frakcióit bevonni a kormányzásba, majd idővel átadni azt, választásokat szervezni nem lesz könnyű, s az eltérő jellegű afganisztáni tapasztalatot sem lehet egy az egyben igénybe venni. Az előző rezsim intézményeit átalakítva szeretnék igénybe venni, alkalmazni kívánják a rendőrség személyi állományát, csak a legmagasabb rangú és beosztású, a Bász párthoz kötődő figurákat akarják kizárni. A szándék érthető, de egyben tetten érhető a megszokott amerikai naivitás is: hogyan reagálnak majd az emberek ugyanannak a rendőrnek a „demokratikus” intézkedésére, aki mondjuk néhány hónappal azelőtt még Szaddám Huszein állítólagos szidalmazása miatt ütlegelte őket?
A polgári közigazgatás hátát védő katonai megszálló erő volumenéről sem egyeznek meg a vélemények, s ha a dolgok rosszra fordulnak, a következményeket ismét csak Garnernek és az ő neve által fémjelzett „rendszerváltásnak” kell viselnie. A szárazföldi csapatok vezérkari főnöke, a nyugalmazás előtt álló Erik K. Shinseki (aki Boszniában szerzett már hasonló tapasztalatokat) „több százezer” katonát tartana szükségesnek, ám Paul Wolfowitz, Rumsfeld helyettese szerint elég lesz százezer is.