Rögtön az építészet került szóba, alighogy megérkezett a Gerbeaud-ba, ahol értelmiségiekkel találkozott. Ami nem meglepő, hiszen a Pompidou Központ igazgatójaként előző posztján átélte azt a folyamatot, hogy az eleinte heves vitákat kiváltott művészeti központ-könyvtár-múzeum, a „Beaubourg” (némi ironikus felhanggal: „szép város”) nélkül ma elképzelhetetlen a francia főváros. Érdeklődött, vannak-e nálunk széles körű építészeti, urbanisztikai viták, elismeréssel nyilatkozott a Millenárisról, hangsúlyozta az „entertainment”, a mindent a szórakoztatás szempontjából megítélő szemlélet és a kultúra mint közszolgálat közötti óriási különbséget, az állam és az önkormányzatok közti munkamegosztás, a kulturális decentralizáció szükségességét. Először erről kérdeztük.
– Franciaországban a második világháború után megkezdődött és több szakaszban folytatódott a decentralizáció. A helyi önkormányzatok és az állam között általában jó a partnerkapcsolat, de olykor ma is előfordul, hogy itt-ott az államtól várják a helyi gondok megoldását. Van azonban egy nagy terület, az épített nemzeti örökségé, ahol még nagyon egyedül van az állam. Pedig ebben a helyi közösségek sokkal hatékonyabbak lehetnek. Nemrég Beauvais-ban jártam, s láttam, hogy a teljesen felállványozott katedrálison ott a tábla, Építtető: a Francia Kultúra és Frankofónia Minisztériuma. Szóvá tettem a városházán, hogy ilyen minisztérium tíz éve volt Franciaországban. „Ha időben tudjuk, hogy jön, kicseréljük a táblát” – mondták nevetve a helybeliek. Franciaországban az épített örökség jelentős része rekonstrukcióra szorul. A következő hónapokban törvényjavaslatot terjesztünk elő, amelyben meghatározzuk, hogy melyek azok a műemlék épületek, amelyeket az államnak kell felújítania, valamint azt, hogy milyen anyagi támogatással ösztönözzük a magántulajdonban lévő épületek helyreállítását.
– Hogyan osztják meg a felelősséget az állam és a helyi közösségek között?
– Az államnak a stratéga szerepét kell vállalnia a hosszú távú közös programok meghatározásában, az operatív munkát viszont jobb az önkormányzatokra hagyni, hiszen a helyiek sokkal jobban tudnak törődni egy-egy épülettel, mint az állam.
– Márciusban törvényjavaslatot terjesztettek elő a mecenatúráról és az alapítványokról. Mi ennek a lényege?
– A javaslatot azóta a nemzetgyűlés elfogadta, most kerül a szenátus elé. A franciaországi mecenatúra az adórendszer miatt lényegesen elmaradt más országokétól. A törvénytől azt reméljük, hogy segítségével sokkal több pénzt lehet majd kulturális fejlesztésekre fordítani.
– Mi a véleménye az állami mecenatúráról?
– Az állammal összefüggésben én a közszolgálat és nem a mecenatúra kifejezést tartom helyesnek. A magáncégek, vállalatok megtehetik, hogy jövedelmük, vagyonuk egy részét önként adják át kulturális, oktatási, egészségügyi célokra. Ez mecenatúra. De ha az állam mozgósít pénzösszegeket ugyanezekre a célokra, azt nem mint mecénás teszi, ez a kötelessége. Azoknak az eszméknek a jegyében támogatja a kultúrát, az oktatást, amelyeket maga fogalmaz meg saját feladatairól. Azzal, hogy tiszteli a művészeit, figyel rájuk, azt ismeri el, hogy a kultúra egyik fontos eleme az ország nemzetközi színtéren játszott szerepének. Hogy tapasztalatainkat másokkal is megosszuk, kulturális minisztériumok tisztviselői számára létrehoztuk az úgynevezett Malraux-szemináriumokat, ahol kölcsönösen tanulunk egymástól, és ösztöndíj-lehetőséget biztosítunk a csatlakozó országokban dolgozó kulturális szakemberek számára.
– Válságos időket él a világ gazdasági és politikai szempontból, sok helyütt először a kulturális tárca költségvetését nyirbálják meg. Franciaországban kivételként kezelték a kultúrát, ma mi a helyzet?
– A gazdasági helyzet nálunk sem kedvező, de a kormány úgy döntött, hogy mégsem csökkenti a kulturális költségvetést, sőt még emelte is mintegy öt százalékkal. A köztársasági elnök kifejezésével élve a kultúra szentély. A kulturális költségvetés szintjének megtartásával elismerte a parlament, hogy a kultúra társadalmi összetartó erő, nemzetközi hatásrendszerében is nagyon fontos, és igen nagy részben meghatározza az ország identitását.
– Milyen esély van rá, hogy megmarad Európa kulturális sokszínűsége?
– Az új Európának a szolidaritás és nem az uniformitás földjének kell lennie. A kulturális sokféleség Európa történelmi sajátossága, és nyelvi sokféleséggel jár együtt. Fontos, hogy legyenek közös kulturális terveink, de mindannyian védjük a kultúránkat, a nyelvünket, és szorgalmazzuk az országok közötti élénkebb kulturális cserét. A csere sokféleséget feltételez, ha ez nincs meg, nincs csere sem. A kapcsolatok elmélyítése azonban nem vezethet a kultúra ellaposításához. Beszéltem az Országos Rádió és Televízió Testület vezetőjével, mi is ragaszkodunk hozzá, akárcsak Magyarország, hogy betartsuk azokat a szabályokat, amelyeket a határ nélküli televíziózás ír elő, megadva a jogot arra, hogy európai kvótákat határozzunk meg. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítjuk az észak-amerikai kultúrát, amely nagy művészeket adott a világnak. Az olcsó szórakoztatást, a kommercializálódást utasítjuk el. A szórakoztató műsorokat nem kell száműzni, de olyan programokat is kínálnunk kell, amelyek a mi gondolatainkat, érzéseinket, a mi hagyományainkat, a mi alkotóink szellemét fejezik ki.
– Kulturális miniszterként mit tart legfontosabb feladatainak most?
– Egy erősen központosított országban az egyik legfontosabb prioritás a decentralizáció, és az, hogy tudjunk együtt dolgozni a helyi közösségekkel. Támogatnunk kell a kulturális ipart, mivel a kultúra ma igen nagy mértékben a kulturális ipar termékeiben jelenik meg. Erre több programot dolgoztunk ki, mert fontosnak tartjuk, hogy legyen igényes könyv- és lemezkiadásunk, filmgyártásunk és így tovább. Számomra az is elsődleges, hogy a kulturális politikáról ne csak Párizsban döntsünk, hanem Brüszszellel és az európai országokkal közösen. Meg kell tanulnunk európai keretekben dolgozni. Én is aggódom az iraki nemzeti örökségért, az emberiség bölcsőjének kincseiért, de a mai válsághelyzet paradox módon arra is alkalmat teremt, hogy elgondolkozzunk Európa jövőbeli szerepén. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a világ többpólusú legyen. Észak-Amerika, Kína ebben biztosan egy-egy pólus lesz, ahogy Európa is. A világ nagy problémái: a természeti egyensúllyal, a fenntartható fejlődéssel, a kulturális sokféleséggel összefüggő gondokat csak akkor lehet kielégítően megoldani, ha a világ minden részének megvan a maga szerepe és felelőssége. A válság megmutatta, hogy Európának diplomáciai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt fontos szerepe lehet a holnap világának megszervezésében.
origo.hu
Szellemváros lett az egykori sármelléki laktanya – fotó
