Afráta

Krétán van egy kis falu, úgy hívják, Afráta. A nagy sziget nyugati csücskében két hosszúkás félsziget nyúlik a Krétai-tengerbe: Afráta a nagyobbikon, Rodoposzon található. Bicajjal a legjobb megközelíteni. De csak annak, aki nem kényeskedik, aki bírja szusszal, mert a tengerpart mentén kanyargó utat már kora délelőtt is kegyetlenül perzseli a nap, s a sziklás, lombtalan hegyoldal végtelennek tűnő, meredek szerpentinje fölött kemenceforró a levegő. Mire felérünk a tetőre, facsarni lehet a vizet a trikónkból, rövidgatyánkból is, de onnan már könnyű a dolgunk, gurulunk lefelé, a félsziget belseje felé. Idefent már-már sivatagi a táj, kő, homok, itt-ott néhány csenevész, tövises cserje. Keresztülcsordogálunk egy vén olajfaligeten – idegborzoló, fülsiketítő kabócaüvöltéstől visszhangzik az aprócska völgy –, majd egy kis emelkedő után feltűnnek alant a narancs-, olaj- és avokádóligetek zöld foltjai közt megbúvó falu szélső házacskái.
Afráta a világon semmiről sem nevezetes. Krétai kis görög falu. Ahogy kidögölve, fújtatva, verítéktől csatakosan megérkezünk, a falu peremén a templom fogad. Semmi különös. Annyira dísztelen, hogy ez még itt, a puritán templomok szigetén, Krétán is feltűnő. Sőt vonzó. Ennek a kis görögkeleti templomnak legfőbb éke a dísztelensége. Letámasztjuk a bicajokat az útkereszteződés közepén terebélyesedő eperfa alá, s felkaptatunk a templomdomb oldalához simuló lépcsősoron a hatalmas, öreg ciprusok árnyékolta, fehérre meszelt kőkapuhoz, belépünk a rácskerítéssel körített piciny kertbe. Balra, a domb felőli, cédrusokkal árnyas oldalon magas oszlopok – valaha szentek szobrai ácsingóztak rajtuk? –, jobbra, a kertecske bástyaként út fölé magasodó, napsütött felében négy-öt sír, néhány gránátalmafa, a kövön pedig rövid, tekergőző kék gumitömlő. Egy kerti slag. Magyarul öntözőcső. Ez az. Ez kell nekünk. Kortyoljuk, ízlelgetjük a vizet, arcunkat mosogatjuk, fejünket, hajunkat, trikónkat locsoljuk. Lubickolunk. Locskolunk. Pancsolunk. Pocskolódunk. (Mint nyári záporban virgonc kacsák.) Habzsolháp. (Honnan, miféle régi meséből jő most ez, nem tudom, de jó ide.) Feredőzünk. (Nem, nem az élvezetben, az életben magában.) Faldoklunk (mondták még Erdély változása előtt a másik hazabéliek, s arra gondoltak, hogy kétpofára hogy tömik magukba, hogy habzsolnak). Nem, nem zseníroz, hogy szent helyen vagyunk. (Ezért jó a bicikli, a sziklafalon kanyargó végtelen kapaszkodó, a perzselő nap – jólesőn kivetkezünk magunkból.) Mielőtt továbbindulnánk, kicsit még ejtőzünk, tépdessük a gránátalma fehér virágszirmait; valahonnan rémlik, olvastam tán, hogy ha elrágcsáljuk, üde lesz a leheletünk, s szép violaszínt pökhetünk tőle. Kipróbáljuk. Igaz. Boldogan köpdesünk. Aztán csak gurulunk lefelé az egyetlen utcán, meredeken kanyarog, itt-ott szinte alázuhan az út, karikázunk át a falun, át narancs- és olajligeteken, a tenger felé, ahol a félsziget felmagasodó sziklafennsíkjában hatalmas szurdok nyílik, mely – s ezt nem tudjuk, de határozottan érezzük – kitűnő fürdőhellyel kecsegtet. Egyre biztosabbak vagyunk a dolgunkban, mert velünk szemben egy helybéli kis teherfurgon pöfög, köhécselve kaptat fölfelé a meredeken, nyitott platóján fürdőruhás gyerekek kapaszkodnak – nyilván strandolni hordják csemetéiket a szurdokalji öbölbe a falubéliek. Nem kell csalódnunk: a szurdok torkolatában az vár, amiről álmodtunk.
Visszafelé megint megszenvedünk, lihegve tekerünk, leszállunk, toljuk a bicajt, elunjuk, nyeregbe szállunk, recseg a lánc, ahogy állva tekerünk. Mire felérünk a faluba, megint verejtéktől csatakos a fejünk, mellünk, hasunk, hátunk – mindenünk.
Afrátában a világon semmi nevezetes nincs. Az útikönyvek nem is említik a falut. És azért nem említik, mert tényleg nincs benne semmi különleges. Toljuk a bicajt fölfelé, lihegünk, fújtatunk, amikor észrevesszük az útszéli kis vendéglőt. Semmi az egész, egyetlen aprócska, lapos tetejű, meszelt falú kőépület. Vele szemben, a kilátóteraszként kiszélesedő terecskén, három-négy görcsös eperfa alatt néhány kopott asztal, pár öreg szék. A kerékpárokat letámasztjuk a girhes, horpatag kőkerítéshez, s letelepszünk az egyik fa alá. Alekszandrosz bácsi félrelibbenti a nádfüggönyt, fehér ingesen, nadrágtartósan, nyűtt pantallóban és szandálban csoszog át a poros, napsütött térségen, mellénk penderít egy széket a másik asztaltól. – Hoppá! – mondja, s lezöttyen közibénk, hátradől, lapos hasán összekulcsolja a kezét, úgy pillant körül elégedetten, akár egy zarándok, aki rég vágyott tájra érkezett, nem szól többet, csak ránk mosolyog, mi pedig rámosolygunk, elégedettség és szeretet jóleső melege áraszt el mindannyiunkat, bámuljuk öten a tájat, a hegyoldalakat pöttyöző olajfaültetvényeket, a zöldellő narancs- és aligátorkörte-ligeteket, aztán Alekszandrosz bácsi föltápászkodik, bemutatkozik, tulajdonképpen csak akkor tudjuk meg, hogy ő Alekszandrosz bácsi, mi is bemutatkozunk neki. – Áh! Jaszu! Magyar? – kérdezi lelkesen, és még jobban felderül, örül nekünk, amikor pedig rendelni szeretnénk, rejtélyesen mosolyog, s int, hogy bízzuk csak rá magunkat. Rá és Rokszán nénire. A feleségére. Aki odabent van a konyhában, és aki az ő nagy szerelme. Hatvan éve vannak együtt, három felnőtt gyermekük van, Rokszán néni a legjobb szakács egész Krétán, valaha a legjobb nő is ő volt, de neki ma is ő a legszebb asszony, bízzuk csak rá, ne tartsunk semmitől, meglátjuk, jól járunk. Lesz saláta, szuflaki, omlett és hal. Ő meg mindjárt hozza a kancsócska bort. Keresztülballag a napsütött, poros terecskén, elcsoszog-totyog a kitaposott szandáljában, mi pedig hűsölünk, bámuljuk a tájat, a citrusligetek zöldellő hullámain túl a párába vesző, indigókék tengert, a göcsörtös, vén eperfákat. A kis házban Rokszán néni a lábosaival zörömböl, mögöttünk, a toldott-foldott nádkerítéssel kerített udvaron bágyadt tyúkocskák káricálnak.
Afrátában vagyunk. Ahol semmi látnivaló nincsen.
Azt mondogatjuk, a földgolyó összezsugorodott, nincsenek már fehér foltok a térképen. Akkor hát megnyertük a háborút, amit az európai ember évezredek óta vív térrel és idővel? Remélem, nem. Remélem, soha nem is nyerjük meg. Mert fehér foltok mindig maradnak. Maradniuk kell.