„Aki ott volt ’56-ban a pesti utcán, aki látta a Sztálin-szobor ledöntését, látta, ahogy a nép darabokra szaggatta a gyűlölt diktátor bronz- testét, annak nem volt újdonság látni az örömöt és a dühöt, amivel Bagdad népe esett neki Szaddám szobrának, képmásainak, palotáinak” – írta Jeszenszky Géza a Népszabadságban megjelent, gyorsan hírhedtté vált levelében, amelyben mellesleg a világ egyedüli politikusaként rátalált Irak vegyi fegyvereire.
Senki nem kételkedik abban, hogy Szaddám Huszein különösen aljas diktátor volt, mint ahogyan abban sem, hogy az Egyesült Államok – vagy a Medgyessy-kormány – egyéb olyan tárgyalópartnerei is azok, mint Szaúd-Arábia, Kína, Vietnam vagy Kuba vezetői. De azért az Amerika-barátságnak is van egy pontja, amelyen már csak ízlésbeli okok miatt sem szabadna túllendülni.
Hiszen, ha van az 1956-os forradalomnak egy olyan mozzanata, amely – bármilyen furcsa is – a leginkább tabu témának számított a megtorlás éveiben, sőt azután is, mondhatnánk egészen a mai napig, az a magyar szabadságharcnak a világtörténelemben is páratlan tisztasága volt. Nincs olyan szemtanú, aki ne emlékezne a betört kirakatokban ott álló papírpénzhalmokról. A pénzről, amelyet az arra haladók dobtak be, hogy a forradalom áldozatainak gyűjtsenek. És amelyhez senki nem nyúlt hozzá. Kivéve olykor a zabráló szovjet katonákat.
A magyar nép, amelyik nem idegen csapatoknak, hanem saját magának köszönhette szabadságát, saját maga döntötte le lábáról a gyűlölt idegen diktátornak, Sztálinnak a szobrát. Külföldi csapatok nem segítettek benne. Ellentétben a bagdadi Huszein-szoborral.
Deák Péter katonai szakértő kimerevítette a szoborledöntési jelenetet. Negyvennyolc embert számolt meg rajta. Vajon ha kimerevítjük azokat a képeket, amelyeken iraki tömegek fosztanak ki palotákat, kórházakat, múzeumokat, hány embert számolhatnánk meg?
Ami a Huszein-szobor ledöntését illeti, az nem volt az irakiak önálló munkája. Ahogyan saját diktátoruk hatalmát sem tudták önmaguk megdönteni, még szobrához is idegen kézre volt szükségük. Miközben bekövetkezett az a jelenet, amelyet világszerte visszatetszéssel, a Pentagonban pedig meglehetős idegességgel fogadtak. Ez pedig az volt, hogy a 23 éves brooklyni Edward Chin tengerészgyalogos törzsőrmester amerikai zászlót tett a szobor fejére. A diplomáciailag rendkívül kínos, csillagos-sávos lobogó helyét ezután egy olyan iraki zászló váltotta fel, amelyet Irakban 1991 előtt használtak, és ezt is egy amerikai tengerészgyalogos csavarta Huszein nyakára. Ezt követően rángatta le a szobrot talapzatáról egy amerikai páncélos jármű. Azért ezek tények, és rögzítésük szükséges.
Mint ahogyan az is említésre méltó, hogy a Közel-Kelet páratlanul gazdag régészeti lelőhelye, az iraki nemzeti múzeum százezer műtárgyát órák alatt szétlopták vagy elpusztították. Ezeket a műremekeket hétezer éven át sikerült megőrizni. Egészen addig a pillanatig, ameddig az örömének nyilván így jelét adó iraki tömegek meg nem bugázták.
Őket mentegette a fosztogatásról szerinte túl nagy hangsúllyal beszámoló újságírók elleni dühkitörésében Rumsfeld amerikai hadügyminiszter azzal a halhatatlan kijelentésével, hogy „a szabadság rendetlen”. Nyilván 1990-ben is a szabadság nyújtotta rendetlenség jogán fosztották ki az MSZMP funkcionáriusai a Fehér Ház irodahelyiségeiben lógó értékes festményeket. Mielőtt privatizálták volna az országot. A bagdadi tolvajoknak inkább ők voltak az elődjei, semmint Sztálin szobrának magyar ledöntői.
origo.hu
Ez az oka annak, amiért Gyurcsányt ilyen hirtelen eltakarították
