Napjában százszor hallani: az unión kívül nincs lehetőség a gazdasági növekedésre, következésképpen nincs élet sem. Nem hallani viszont, hogy ez a gazdasági növekedés zsákutca. Öngyilkosság. Nem szabad. És hogy az unió falain kívül van lehetőség egy élhetőbb világ megteremtésére.
Az EU alapvetően arról szól, ha lehet ilyesmit kijelenteni, hogy több országot egységesítenek-összevonnak bizonyos szempontokból, azzal a céllal, hogy belőlük egy olyan nagyobb egységet hozzanak létre, amelyik stabilabbnak mutatkozhat a felbukkanó válságokkal szemben, s nem utolsósorban gazdaságosabban működik. Ez elsőre valóban jól hangzik. Ezzel kapcsolatban mégis több, bálványként tisztelt fogalmat át kell értékelni. Például a GDP-kultusz ostobaságát, a már szidott gazdasági növekedés célként hajszolását vagy azt, hogy az élet minősége a pénz mennyiségétől függ. Ott a helyük a szemétdombon, az olyan történelmi tévképzetek mellett, mint például a fehér faj felsőbbrendűsége, vagy hogy majd a proletariátus megoldja. Mert miről is van szó?
A rendszerrel több baj van. Az európai szabadpiac beindulása óta százötven százalékkal nőtt a szállítás okozta lég- és zajszennyezés. Mára teljesen mindennapos, hogy a holland burgonyát elviszik kamionnal Olaszországba megtisztítani, s visszaviszik csomagolni Hollandiába. A szabadpiac, a globalizáció vívmánya, hogy a német vaj a főként a tejgazdaságából élő Mongóliában olcsóbb a helyinél. Köszönhető ez a multik által kiverekedett adó- és vámkedvezményeknek és a mesterségesen leszorított szállítási költségeknek. Mindez nem lenne baj, ha egy átlagos repülőgép csak felszálláskor nem boldogítaná a földön rekedteket másfél tonnányi szén-dioxiddal, az egyik leghatásosabb, éghajlatot megváltoztató gázzal. Ezt a gigantikus és eszetlen légi sürgés-forgást csak trükkökkel kikozmetikázva lehet gazdaságosnak mondani. Mert ha pusztán a vajat nézzük, amit Mongóliában néhány fillérrel olcsóbban eladunk, akkor csak ezt az üzletet nézve (majdnem) mindenki jól járt. A GDP-alapú gazdaságszemlélet itt elégedetten levonja a maga következtetését. Pedig ha az okozott valós károkat is beleszámítanánk a rendszerbe, menten kiderülne, hogy messze nem gazdaságos. Nem kalkulálják bele a légszennyezés okozta, tömegessé váló allergiás megbetegedéseket, a kamionforgalomtól károsodott házfalakat, autópályákat, a munkanélkülivé váló mongol tejtermelőt és családját, és még oldalakon keresztül lehetne sorolni, mi mindent.
Még sokan megtehetik, hogy minderre megvonják a vállukat. Ha azonban ön egy olyan autópálya közelében él, amit egy várhatóan külföldi cégnek kiadtak kezelésre (magyarul fizetőssé tettek), akkor a faluján átmenő, hirtelen megduplázódó forgalmat hallgatva nem fogja ezt tenni. Különösen, ha az ön megélhetése került veszélybe egy jókora állami támogatást kizsaroló multinacionális vállalat térhódítása miatt. Ha világunkat egységes egésznek tekintenénk, és az olcsóság, a haszon mellé az érték kategóriájába visszatennénk az egészséges környezetet, azt, hogy a szomszéd kisiparosnak is van munkája, akkor mindjárt másképp alakulna a helyzet a gazdaságossággal.
A globalizációnak a nem eurósítható érték nem érték. Számos termelőnek azért fizet Brüsszel, hogy otthon nézzék a tévét, s ne vessenek, ne arassanak. Ide tartunk? Egy olyan birodalomba, amelynek fogalma sincs arról, hogy a munkának, a földművelésnek milyen spirituális értelme és jelentősége van? Amelynek komoly pénzt ér meg, hogy évezredes életmódokat, kultúrkincseket hallgattasson el egy ilyen a gazdaságosság mítoszáért? A globalizációnak olyan óhatatlan hatásai vannak, amelyekre egyszerűen rámegy egyetlen lehetséges élőhelyünk, a Föld. Az általunk jelenleg célnak tekintett világban a Föld nevű űrhajó utasai abban versenyeznek, hogy a véges készletekből ki tud minél gyorsabban minél többet elfogyasztani. Ebben a világban a felhalmozott fogyasztói javak után maradt kartondobozok között valahogy eltűnt az élet minősége. Az Európai Unióhoz mint gazdasági alapú birodalomhoz csatlakozásunk ezt az egyre csillogóbb, egyre üresebb élet felé közeledésünket erősítené. Az EU elvileg nem egyenlő a globalizációval, de gyakorlatilag, a következményeiben nekünk igen. Ki kell mondani: ez az élet nem sokat ér. Sőt akár azt is, hogy igen sokat megérne, ha el tudnánk kerülni. Ma a tömegek jó része a globalizációról annyit tud, hogy a szélsőségesek és a zöldek ellenzik, akik csatatérré változtatták Prágát, Genovát, és mindenkit vissza akarnak mászatni a fára. Ebből két dolog következhet: a globalizáció csak az unatkozó vandál fiataloknak nem felel meg, valamint hogy a toleráns demokrácia korántsem bánik kesztyűs kézzel azokkal, akik nem az általa megszabott kereteken belül gondolkodnak másképp. Pedig az ilyenné alakult rendszert rengeteg nagy tudós, gondolkodó ítéli el: s nemcsak az élet nevében kimondott „nem” hangzott el határozott, mérges hangon, hanem az alternatíva is körvonalazódott.
Mondják: a globalizációnak nincs alternatívája, ne ágáljunk hát ellene. Pedig a rosszat nem elfogadni, nem lassan hozzápiszkolódni és részesévé válni kell, hanem az alternatíváját megteremteni. Vagyis? Egyszerűségre, szelídségre, lassításra, önmagunk visszafogására van szükség. Mert mi a nyugati világban a Föld kimerülő erőforrásaiból a ránk eső rész sokszorosát használjuk el, s az utánunk jövőknek egyszerűen nem lesz tiszta levegőjük, és iható vizük is csak jóval drágábban. A harmadik világban élőknek pedig még pénzért sem. Decentralizálni kell és lokalizálni. Felelősséget vállalni hátrahagyott szemetünkért és azokért, akik a mi cselekedeteink következményeit szenvedik el. Beismerni, hogy a szegények elszegényedését, a gazdagok gazdagodását a globalizáció tovább gyorsítja. Mindez a nagy többségnek rossz, a kisebbségnek is csak anyagilag jó, morálisan, ami azért mégiscsak fontosabb, annál roszszabb.
Ha véget vetnénk gazdasági függőségeinknek, amelyek következtében ki vagyunk szolgáltatva nagyvállalatoknak, a világ ezernyi változásának, sokkal magasabb fokú szabadságra tehetnénk szert a visszaszerzett önállóságon keresztül. Amíg egy ember, egy ország szükségleteinek ilyen nagy részét elégíti ki távoli, tőle tökéletesen független forrásokból, akkor kiszolgáltatott, és nem szabad. Az ilyenné globalizált világban mindenki zsarolható. Észak-Korea és Irak éhező népe a nyomorát nemcsak buzgó diktátorainak köszönheti, hanem jórészt az országaik ellen kialakított blokádnak. Nemrég pedig Európa tett így kísérletet Ausztria politikai megzsarolására. Erre az eljárásra a renitensek továbbra is számíthatnak. Hát ki a szabad? Egy önellátásra berendezkedett ökofalu, amelynek életét nem befolyásolja egy olajárrobbanás, vagy a Föld legerősebb szuperhatalma, amely saját olajforrásait kiegészítendő még háborút is kénytelen volt indítani, mert már képtelen felhagyni öngyilkos életmódjával? Választanunk kell.
A jövő sötét világ, hát akár még az is elképzelhető, hogy tényleg a birodalom falain kívül maradva, a leszakadók közt járnánk rosszabbul. Ebben az esetben az lenne az ideális, ha szombaton rezegne a léc: ez kifejezné, hogy a népnek igenis nem tetszik olyannyira a neki kijelölt jövő, s talán lelassíthatnánk valamelyest a rossz tendenciákat. De ne feledjük: Magyarország alapvetően jó környezeti adottságokkal megáldott ország. Ha azt mondanánk, hogy nem érdekel Brüsszel sajátos politikája (az egyik kézben ostor, a másikban olcsó cukorka: ezekből kell választani), a Kárpát-medence kiváló hely lenne arra, hogy a szükségből erényt kovácsoljunk. Mert az uniótól független úton az öngyilkos növekedés valóban lehetetlen, de a fejlődés, az élet szebbé és jobbá tétele nem. Vagyis meg lehetne valósítani egy olyan emberi léptékű, emberközpontú társadalmat, amely bebizonyítaná, hogy bizonyos fogyasztói javakról lemondva az élet minősége jobb lehet. A fenti elvek alapján megvalósítható. Természetesen lehet tudni, hogy egy ilyen ideális ország megteremtésének milyen esélyei vannak. Semmilyenek. De ezeket az elveket már számtalan helyen, számtalan közösségben megvalósították, és nem bánták meg sehol. Nem lenne könnyű, az tény. De aligha számíthatunk arra, hogy aranyozott út vezet a kolbászkerítéssel övezett, tejjel-mézzel folyó Kánaánba.
A szerző főiskolai hallgató, a Védegylet munkatársa
origo.hu
Ukrán befolyás alatt állhat a Tisza Párt − itt vannak a bizonyítékok
