Erről hazánk legszigorúbb fegyházában, Szegeden is meggyőződhettünk. A Szegedi Fegyház és Börtön, népszerű nevén a Csillag gyári üzemét 1951-ben alapították. Az elmúlt fél évszázadban sok változáson ment keresztül a termelőegység, aminek részben Horváth Gergely is tanúja lehetett. Húszéves életfogytiglani büntetéséből tizenkilencet már letöltött a tagbaszakadt férfi. Betegség és lelki összeomlás nélkül úszta meg a hosszú időt, s ezt azért is hangsúlyozza, mert fogva tartása kezdetétől dolgozik. Tizenöt éven át bútorokat kárpitozott, jelenleg mosogatóeszközöket csomagol.
– Ha nem melózhattam volna, talán bedilizek. Még így is az első tíz év lassabban telt el, aztán repült az idő. No, nem úgy, mint otthon. Most már úgy élek, mint a katonák a leszerelés előtt. Megkezdtem a visszaszámlálást, jövőre szabadulok – mondja széles mosollyal a fegyház uniformisába öltözött elítélt, aki nem véletlenül említette a katonaéveket. Sorkötelesként a honvédségnél szolgált a nyolcvanas évek elején, amikor ittasan verekedésbe keveredett. Az összetűzés körülményeiről nem szívesen beszél Horváth Gergely, de tény, hogy valakit úgy megütött, hogy az belehalt sérülésébe. Börtönéveit 1984-ben kezdte, azóta két szakmát is kitanult a Csillag üzemében.
– Több mint egymillió forintot gyűjthettem volna össze a tizenkilenc év alatt, ugyanis az itteni munkáért fizetség jár. Azért nem spóroltam, mert családomnak nem volt szüksége a pénzre. Üdítőre, kajára és ajándékokra költöttem a keresetemet. Szerencsére a feleségem nem hagyott el, és a fiam már huszonöt éves. Rendszeresen látogatnak.
Aztán sóhaj szakad fel a melléből:
– Sok éjszakán át töprengtem, hogy milyen baromságot csináltam, amiért odaadtam a fiatalságomat, és úgy érzem, meg is bűnhődtem. Ez a húsz év elment véglegesen. Huszonegy évesen jöttem, negyvenkét esztendősen szabadulok. Már állást is szereztem otthon egy zenekarban, de ha rá tudom beszélni a feleségemet, kimegyünk Ausztráliába egyházi zenésznek, amit a nagynéném intéz.
A szegedi fegyház százhetven életfogytiglanosa közül Horváth Gergelyhez hasonlóan százharminc dolgozik. Az életfogytiglanira ítéltek között is különbséget lehet tenni. Egyeseket húsz, másokat harminc évre börtönöztek be, de van két cellalakó, aki élete végéig a Csillagban marad. Egyikük, aki baltával agyonverte feleségét és lányát, szintén a gyár munkásai között látható. A fegyházban fogva tartottak foglalkoztatására létesített gazdasági társaság, az Alföldi Bútorgyár Kft. ügyvezetője, Csapó József is elégedett a nehéz fiúk teljesítésével. Csapó ezredes, a büntetés-végrehajtás tapasztalt tisztje korábban több börtönben is parancsnokként szolgált, így nemcsak a börtönrezsimet, hanem az elítéltek életfelfogását is jól ismeri.
– Legfőbb célunk: a rabok olyan állapotban szabaduljanak, hogy kint az életben talpra tudjanak állni. Csak így nem kerülnek vissza ide. Az itteni elítéltek tizenhárom–tizenöt évet töltenek átlagosan a fegyházban. Ez idő alatt teljesen leszoknak az önállóságról, parancsra kelnek és fekszenek, totálisan szabályozza a börtön az életüket – állítja az ezredes, aki külföldön is tanulmányozta a börtönfoglalkoztatás körülményeit.
– Parancsra dolgoznak is… – vetem közbe.
– Valóban így van, börtönőrök felügyelik munkájukat, de bármilyen furcsán hangzik, abban kibontakoztathatják kreativitásukat. Talán még ennél is fontosabb, hogy szakmát tanulnak. Ilyen szempontból Európa élmezőnyéhez tartozunk, bár a feltételek tovább javíthatók. Nálunk a foglalkoztatás a kilencvenes évek elején nagy válságot élt át, a Csillag üzeme akkor csődbe került. A börtön cégének a piacon kellett versenyeznie, ami állami irányítással nehezen ment.
– Mi jelentette a kiutat?
– Beengedtük a magántőkét, itt a gyárban húsz–harminc vállalkozó teremtett munkalehetőséget. A magáncégek hozták a technikát, s ők foglalkoznak az értékesítéssel is. Mi a helyet adjuk, és az őrzést biztosítjuk. Tavaly a fegyház kilencszázharminc elítéltjének csaknem a fele dolgozott.
A Csillag üzemében Borsi János bv-alezredes kalauzol. Minden lépésnél felhívja figyelmemet a biztonsági intézkedésekre. A börtön épületéből bombabiztos alagúton, kisebb csoportokban érkeznek a rabok a gyárba. Kamerák figyelik mozgásukat. Az üzem területét ráccsal körülvett csarnokokra osztották fel. Elektromos kóddal nyílnak, csukódnak az ajtók. Szükség van a szigorra, hiszen 1985-ben itt vitte végbe ámokfutását Richter Richárd elítélt. Megölt három börtönőrt, négyet megsebesített, ezért halálra ítélték, és a Csillag udvarán ki is végezték. Az üzem stratégiai pontjait fegyvertelen börtönőrök vigyázzák. Azonban a rácsok mögötti telepeken felsejlik a „civil világ”. Ott már polgári alkalmazottakat is látni lehet. Egyik helyen olasz exportra varrnak cipőt, a másikban külföldre készítenek alumíniumszéket. Egyik részlegben szőnyeget szőnek, a másikban madzagot csomóznak, a harmadikban tévéállványokat, a negyedikben gépalkatrészeket gyártanak, másutt videokazetta-tartókat formáznak. Egyik termékre sincs ráírva, hogy elítéltek készítették. Az egyik magáncég tulajdonosa azzal büszkélkedik, hogy innen szállít rendszeresen a multiknak. Megéri ebbe az üzletbe pénzt fektetni, mindenki elégedett. Jól jár az állam, mert a fogvatartottak rehabilitációját megoldja. Sőt az elítéltek még havi ötezer-száz forintos rabtartást is fizetni tudnak az intézménynek. Nem panaszkodnak a vállalkozók sem, a börtönüzem nekik termeli a profitot.
Borsi János több titokba is beavat. Az alapfizetés az előírás szerint tizenhatezer-hatszázhetven forint, a minimálbér meghatározott százaléka. A rabok nem kapják kézhez a keresetüket, számlára utalják a pénzt, és abból vonják le a fogyasztásukat a fegyház kantinjában. Akinek hosszúra nyúlik a büntetése, annak élményszámba megy a bevásárlás. Az életfogytiglanosok nagy részénél elhalnak a szülők, akik korábban rendszeresen küldték a csomagot, a cigarettát. Ők ritkán tagadják meg bűnöző gyermekeiket, nem úgy, mint a többi hozzátartozó, a barátok vagy az ismerősök. Egyetlen gazdasági mankója marad a rabnak: a börtönbeli keresete. Nem véletlen, hogy nagy a túljelentkezés a munkára és a szakmai képzésekre.
A harmincöt éves V. László kőművestanulónak jelentkezett. Tizenkét évet töltött eddig a fegyházban emberölés miatt. Életfogytiglanira ítélték, ami esetében húsz év szabadságvesztést jelent. Ő sem beszél szívesen bűncselekményéről az üzem esztergályosműhelyében, ahol tűzoltó készüléket javít.
– Tizenkét személyes zárkában vagyok, és a társak sokat faggatnak, miért kerültem börtönbe. Aprólékosan nem magyaráztam el, de nem azért, mert röstellem, amit tettem. Nem hinnék el, hogy véletlenül öltem.
– Véletlenért nem adnak életfogytiglanit – szakítom meg a beszélgetést.
– Pénzbehajtásra béreltek fel 1991-ben. Fegyverrel mentem, de nem úgy alakultak a körülmények, ahogy elterveztem, sarokba szorítottak, és én lőttem hamarabb. 2014-ben szabadulok. Örülök, hogy nyolc éve dolgozhatok, különben becsavarodtam volna.
Amíg nem volt munkája, börtönéveit egyszerű mondattal el lehetett intézni. Naponta egy órát töltött a levegőn, amikor sétára ment a Csillag udvarára. Aztán csak unta magát. A börtönévek megviselték, több betegség már elhatalmasodott rajta a bezártság miatt.
– Itt a börtönben a szex hiányát és az unalmat nehéz elviselni. A munka azért jó, mert gyorsan repül az idő, és a felesleges energia nagy részét leköti – mondja egykedvűen az elítélt. – Senkivel sem haverkodom, befelé forduló lettem. Szüleim megbetegedtek, barátnőm elhagyott, senki nem látogat. Keveset tudok a külvilágról, de nem is érdekel. Ha majd szabadulok, és az egészségem engedi, családot alapítok. Addig csak egy a célom: hogy ne törjek meg, s erre a legjobb terápia a munka.
Rétegződik a fegyház társadalma. Nem egyformák az elítéltek, a legkeményebb fickóknak azokat tartják, akik a szervezett bűnözés maroknyi csoportját képezik. Róluk indulatosan beszélnek a rabtársak, mert kintről küldik nekik a csomagot, a pénzt, munkára nem jelentkeznek, fölényesek. Ám ez már egy újabb fejezete a magyar kriminalisztikának.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
