Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy korunk magyar szocialistái romantikusak-e vagy pragmatisták. Azért vetem fel így a kérdést (hiszen sok minden mások is lehetnének még), mert Nelson Demille amerikai szerző Spencerville című művében a minap a következőket olvastam: „A hivatásos forradalmárnak két változata van: a romantikus és a pragmatikus. A romantikusok börtönbe és bitóra juttatják magukat és környezetüket. A pragmatikusok, mint a korai nácik és bolsevikok, abszolút kurvák, akik az égvilágon bármit hajlandók mondani és tenni, hogy életben maradjanak és győzzenek.”
Elnézést, én nem állítom azt, hogy az MSZP hivatásos forradalmárokból áll, viszont a dolgot történelmi távlatban szemlélve azt kell hinnünk, eme párt elitjében jócskán akadnak olyanok, akiket csak a rendszerváltozás fosztott meg a „munkásmozgalom régi harcosa” címtől, s a vele együtt járó forradalmár attitűdtől. (És a Kerepesi temetőtől.)
Állapítsuk meg, hogy az amerikai szerző a „korai” nácikat és bolsevikokat egy kalap alatt említi, s merengjünk el az „abszolút kurvák” kifejezésen, amely nem szalonképes ugyan, de találó. Éppen ez a szintagma az, ami abbéli gyanúnkat erősíti, hogy a mai magyar szocialistáknak bizony van némi közük a demille-i megállapításhoz, bár nem tudjuk eldönteni, hogy romantikus vonzalom vagy pragmatikus szándék vezérli-e őket. (Ez a kettő persze összefér. Fidel Castro például egy füst alatt lehet a kubai forradalom és a nép vezére, s a világ egyik leggazdagabb embere. E téren magyar eszmetársai a nyomába sem érnek, bár habitusuk lényegében azonos.)
Nézzük tehát! Mondhatjuk-e Kovács Lászlóról például, hogy romantikus, mint Fanni hagyományai? Aligha. És Medgyessy? Bár szereti a jó koktélokat, mint James Bond, s egy picit emlékeztet Goethe Wertherjére, sajnos nem tagja a pártnak. (Bár a kriptomivolt mindig romantikus.) A szocialisták maguk is szívesebben beszélnek pragmatizmusról, mint érzelmekről. Vélhetjük talán, hogy a kiábrándult kommunista pragmatikussá válva szocializálódik, miközben tőkét szerez? Ha így volna, akkor az „abszolút kurva” kifejezés használatára kényszerülnénk, azt viszont nem engedhetjük meg magunknak. Inkább vizsgáljuk meg az idézet eme passzusát: „… bármit hajlandók mondani és tenni, hogy életben maradjanak és győzzenek.” Az életben maradást nem kell a létezésre leszűkítenünk, az élet itt a jólétet jelenti, a dolgok birtoklását anyagi és szellemi értelemben. A szocialistáink elérték ezt? Igen, elérték és győzniük is sikerült. Most már csak az a kérdés: mit mondanak és mit tesznek. Bármit, ami céljukat szolgálja.
Nézzünk egy durva példát. A Penthouse (amerikai) magazin magyar kiadását bizonyos Valencsik jegyzi, ugyanaz, aki az újjáellett Esti Hírlap körül is ténykedik. Ez az úr, akinek szocialista metasztázisai közismertek, otthonosan mozog az elitszex és a bulvár területén, s nyilván bizonyos anyagi háttérrel is rendelkezik, mivel a Penthouse nem olcsó kiadvány. Nos, eme lap meztelen elithölgyek társaságában a világ diktátorairól közöl összeállítást az ókortól napjainkig. Láthatjuk Hitlert, Sztálint és Rákosit, odébb, hogy sértődés ne essék, Julius Caesart és Napóleont is talán. És a sor végén ki áll? Orbán Viktor. Míg a jámbor olvasó elréved a szép görlök szemérmén, ez a szemérmetlenség tán szemet sem szúr neki. Bár Valencsik messze túl van a pornográfián. Hogy ismét Demille-re utaljunk, létezik-e ennél abszolútabb kurvaság? És ez csupán egy burkolt, békés, szoci, köztörvényes háttérmunka.
A Népszabadság szolidabb ennél. A címlapján egy nap azt írja: a Terror Házánál „Orbán Viktor arról a züllésről beszélt, amelyet a jelenlegi kormány tevékenysége idézett elő.” Másnap a negyedik oldalon egy kis hírben „pontosít”: „… a valóságnak nem megfelelő módon állítottuk, hogy Orbán Viktor arról az züllésről beszélt…” stb.
Ez a szocialista pragmatizmus. Bármit mondani és tenni a győzelemért.
Hogy meddig lesz eredményes ez a stílus, én nem tudom…