Ez ám a szám

Itt van a tárgylemezen Princz Gábor, Bécsből visszavándorolt hazánkfia, aki mostanában felváltva mesél csodálatos és szörnyűséges eseményeket. Princz Gábor pénzügyi zsonglőr egyebek mellett pályázhatna a reklámszövegírás Guinness-rekordjára is, ha rajta múlik, ma valahogy így szólna a Postabank reklámja: egyre megy, honnan nézed, a százötvenmilliárd az egy meg egy meg egy és még egy… Nagyon kompakt kis reklám lenne, hevenyészett számításaim szerint csaknem ötezer évig kellene dalolnia Reviczky Gáborok egész generációinak.
Ez persze régi történet. Hiba lenne úgy vélni, hogy a mai koalíciós és ellenzéki vádak és viszonvádak, egyáltalán a Postabank-szappanopera aktuális fejezetei még mindig erről a bizonyos százötvenmilliárdos veszteségről szólnak. De még a konszolidáció oda-vissza vitatott és bizonyított kérdése is másodlagos. A tényleges motívumok mélyebben húzódnak.
A Postabank az utolsó olyan, állami tulajdonban lévő pénzintézet, amely hatalmas ügyfélkörrel bír. A közeli jövőben történő értékesítése csaknem bizonyos. Ezen a ponton alapvető ellentétek vannak a magyar állam és a magyar állam irányítói között. A magyar állam mint elvont jogi képződmény értelemszerűen akkor járna jól, ha a Postabankért minél több pénzt kapna. A magyar állam irányítói, illetve azok egyes csoportjai ellenben magánemberként akkor lennének igazán boldogok, ha a Postabankot lehetőleg nagyon olcsón lehetne dobra verni, minek következtében a pénzintézet értéke és vételára közötti különbség egy része valamiféle felfoghatatlanul véletlen egybeesés folytán az ő bankszámlájukon landolhatna. Aki szerint paranoiás vagyok, annak ajánlom elmélyült figyelmébe a Budapest Bank történetét. A kilencvenes évek elején az akkor még állami tulajdonban lévő pénzintézet hirtelen elkezdett rossz üzleteket kötni. Lehetett ennek valami hősies varázsa, mert a bank vezetősége annyira rászokott a veszteség termelésére, hogy nem is bírta abbahagyni. A Budapest Bankot a Horn-kormány daliás éveiben az állam végül eladta a General Electricnek, ám a vételár végösszege pár millió forintra rúgott. Ezt kapta a magyar állam. Egy bankért. A többi néma csend.
Igazából nem is lenne szabad ezért haragudni. A szocialisták esetében a korrupció nem eseti jelenség, hanem pártszervező erő, amelynek mentén a különböző érdekcsoportok meg tudják határozni magukat és egymást. Most is erről van szó. A Postabank napról napra hömpölygő botránya vélhetően arra szolgál, hogy a pénzintézet árát lenyomja egy meghatározott szintre. Meg kell majd értenünk a vevőt, aki komoly áldozatot hoz hazánkért, amikor vállalja ennek a kétes hírű intézmények a rendbehozatalát, no de azt igazán nem várhatjuk, hogy valamiféle rekordösszeget fizessen érte. Ez a Postabank történetének szocialista logikája.
Maga a Postabank egyébként azért számít minősített falatnak, mert a privatizációs kosár egyre kisebb. A nyolcvanas évek vége óta a szocialisták úgy viselkednek, mint az egyre bátrabb tolvaj, aki először, hogy azt ne mondjam, spontán összekapkodja a lakásban található készpénzt, ékszereket, értékpapírokat, majd később, kissé nyugodtabb körülmények között visszatér, elvisz asztalt, széket, szekrényt, majd harmadszorra már kénytelen levakarni a tapétát és felszedni a parkettát.
Hiszen az is pénz. Az MSZP-nek pedig minden fillérre szüksége van. Dúl a dörmögés a párton belül, mert a kasszáig mostanában csak a kivételezettek jutnak el, a többieknek marad a politika poros gumicsontja. Akkor is, ha adott esetben pártelnökök az illetők.