Gonoszak, de mecénások

Gazdagok, hatalmasok és – gonoszak. Mint a szép emlékű Dallas sorozat hősei. Varázsuk s modernizmusuk sok szakértő tudor szerint perverzitásukban rejlik, amelyet soha nem is rejtegettek. Szinte mindenki tudta róluk, hogy imádják a bajkeverést, kedvüket lelik a hatalomban, pontosabban a visszaélésekben, egészségtelenül vonzódnak a tőrökhöz és a mérgekhez… A családfő, Rodrigo sokféle bűnt követett el, s közöttük a paráznaság valóban csupán édes véteknek számított. Fiát, kinek alakját az irodalom is megörökítette, mindenre kész és elszánt tökmagjankóként tartották számon. Az egyik leány a művészetek és a belső intrikák között ingadozó kurtizán megtestesülése.
S mégis a Borgiák – merthogy róluk van szó – nem csupán gazdagok, hatalmasok és gonoszak voltak. Hanem a reneszánsz kor egyik legnagyobb mecénásai is. Nekik dolgozott például Benvenuto Cellini és Dosso Dossi, Goya és Pollaiolo. Rodrigo, aki VI. Sándor néven a pápai trónust elfoglalta, a szimónia bűnébe esett, szeretői, élettársa és gyermekei voltak, fia, Cesare – akiről Machiavelli a Herceget mintázta – a hatalom megtartásáért valóban minden szörnyűségre képes volt, s leánya, Lucrezia Borgia sem szende asszonyi életéről vált ismertté. Mégis: a Borgia-család a reneszánsz Itália s a reneszánsz Európa egyik legjelentősebb hatalma volt.
Róma belvárosában kiállítást rendeztek a Borgiák emlékére.
A Borgiák: a hatalom művészete című, rendkívül elegáns tárlat e katalán nemesi család történetét, az európai történelemben játszott meghatározó szerepét, kontinensünk művészetében és gondolkodásának alakításában érvényesített befolyását beszéli el. Egészen az első Borgia pápától, III. Callixtustól kezdve (akinek nevéhez fűződik egyébként Jeanne d’Arc látványos rehabilitása is).
A Borgia-família híresen harcias család volt már Katalóniában is. Gyökerei ugyanis a Valencia melletti Xátiváig nyúlnak vissza. Akkor még Borjának hívták őket. A XV. században telepedtek át Itáliába, s a család igazi felemelkedése 1455-ben kezdődött, mikoron Alfonso Borját, Valencia püspökét pápává választották. III. Callixtus néven lett Szent Péter utódja, s bár komoly és szigorú embernek ismerték, azért a nepotizmustól ő sem volt mentes. Rokonok és unokaöccsök hada költözött ekkor Katalóniából Rómába. Köztük nővérének, Isabellának fia, Rodrigo is. Briliáns elme, de kicsapongó életű – jegyezték fel róla a kortársak. Ám mindezek ellenére – vagy éppen ezért? – Rodrigóból, alig huszonöt esztendősen (!) kardinális és al-kancellár lesz. Majd nemsokára pápa. Az ő pontifikátusa idején teljesedik ki a Borgiák hatalma és befolyása.
VI. Sándornak tömérdek szeretője volt, köztük a kor nemesasszonyai. Egyiküknél, Vannozza Cattaneinél aztán le is horgonyzott, s tőle négy gyermeke született. (Egyébként más nőktől három gyermeke volt.) A két leghíresebb Borgia csemete: Cesare és Lucrezia. Cesare alig tölti be a hetedik életévét, midőn a pápa papa apostoli nótáriussá nevezi ki, tizenhét évesen megkapja tőle a Valencia püspöke címet és rangot, tizennyolc évesen már kardinális, huszadik szülinapjára pedig főkormányzói „állást” kap ajándékba, és Orvieto legátusa lesz. Végigharcolja az életét; hol a papája mellett, hol az utód, II. Gyula pápa ellen. Végül a spanyolországi Pamplona mellett hal meg, csatában, alig harminckét esztendősen.
Húgának, Lucreziának hasonlóképpen mozgalmas az élete. Igaz, ő nem a harctereken vívja csatáit. Szeretőjét, Perrottót, akitől első gyermeke születik, bátyja, Cesare öleti meg, akárcsak férjét, Aragóniai Alfonzót, Nápoly királyát. Hitvese volt a ferrarai hercegnek, Alfonso d’Estének, szeretőként imádta – a többi között – sógorát, a mantuai Francesco Gonzagát, gyöngéd barátság fűzte őt Pietro Bembo festőhöz. Közben Ferrara kormányzati ügyeivel bíbelődik, és nagylelkű mecénás. Kora kivételes asszonya. Alig harminckilenc évesen mond búcsút e földi árnyékvilágnak.
A római kiállításon csaknem kétszázötven festmény, szobor, emléktárgy idézi meg a famíliát s vele a csodás és drámai olasz reneszánsz légkörét. Amelyet szenvedélyek és drámák, tőrök és mérgek, politikai csaták és halálos hitviták, nagy ívű művészeti alkotások és kicsinyes gonoszságok, humanista pogányság és vallásos misztikum jellemzett. Érdekes, hogy a kiállítás nem elsősorban a Borgiák legendás gonoszságáról regél, nem hataloméhségüket és kegyetlenségüket állítja előtérbe (képesek voltak letartóztatni a család bűneiről írt röpirat szerzőjét, nyelvét kivágatták, kezét levágatták), hanem a kultúrát és a haladást segítő Borgiákat. Akiknek sikerült a hatalom eszközévé tenniük Melozzo da Forlí portréját és Botticelli Szent Ágostonját, Pinturicchio freskóit, Mino da Fiesole márványba vésett Madonnáját… Még a nagytermészetű Lucrezia Borgia is inkább úgy jelenik meg, mint aki képes ugyan megihletni Ariostót és Pietro Bembót, ám azért példás hitves és családanya, egyúttal sikeres politikus is.
Lám-lám, a gazdagok, hatalmasok és gonoszak is képesek alkalmasint arra, hogy hasznosak legyenek. Az utókor megszépítő messzeségéből mindenesetre már csak ez csillan fel.