Eddigi legkomolyabb próbatétele elé állította az iraki háború az orosz–amerikai stratégiai partnerséget. A 2001. szeptember 11. óta tartó idillbe már-már hidegháborús hangok keveredtek. Washington titkos fegyverszállítással vádolta Moszkvát, míg a Kreml azt kérte ki magának, hogy látványosan sűrűbbé vált az U–2-es kémrepülőgépek repülése az orosz határok közelében. Mindezek ellenére érződött, egyik országnak sem érdeke, hogy nyílt konfliktusba keveredjen a másikkal. Ennek jele volt, hogy Putyin kezdettől fogva igyekezett átengedni Chiracnak és Schrödernek a háborúellenes tábor vezetését. Ezzel el is érte célját, hiszen Amerika haragja inkább Párizsra ömlött, s Moszkva álláspontja nem irritálta annyira, mint amennyire bosszantotta a francia–német tengely magatartása. Nem véletlen tehát, hogy Bush nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleezza Rice, útban Belfast felé szükségét érezte, hogy útba ejtse Moszkvát. Az sem okozhatott túlságosan nagy meglepetést, hogy az orosz elnök már jó egy hete finomított a háború kitörésekor a vártnál talán kissé keményebb hangot megütő retorikáján.
Putyin szavainak még nagyobb súlyt ad, ha figyelembe vesszük az orosz társadalomban és a médiában felerősödött Amerika-ellenességet. E hangulatban egyesek már egyenesen Oroszország Irak melletti katonai fellépésének szükségességéről beszéltek, mások csak kezüket dörzsölve drukkoltak Szaddám Huszeinnek, de voltak olyanok is, akik azt ajánlották, hogy az amerikai hegemóniát ellensúlyozandó Moszkva álljon a fejlődő országok élére. Putyin ezzel szemben bírálta a katonai beavatkozást, mint a demokrácia exportálásának módszerét, elítélte a háborút, de soha nem mondta, hogy Szaddám Huszein rendszere megfelelne a demokráciának és az emberi jogoknak. A retorika hullámzása azzal is magyarázható, hogy míg az elnöki adminisztráció egyik csoportja az orosz érdekek menti következetes politizálást szorgalmazta, addig a tanácsadó másik része, az úgynevezett „imagemakerek” a népszerűségi mutatókat szem előtt tartva inkább meglovagolták közhangulatot. Az orosz elnök józanságát dicséri az is, hogy meg tudta akadályozni a dumában egy Amerikát keményen elítélő határozat elfogadását.
Ahogy a háború kimenetele eldőlni látszott, egyre érezhetőbb volt az a kölcsönös törekvés, hogy a háború előtti szintre álljon vissza az orosz–amerikai viszony. A konfliktus azonban világossá tette azt is, hogy Washington és Moszkva mást ért stratégiai partnerség alatt. Amerika szerint addig kell együtt menniük, ameddig érdekeik úgy kívánják. Utána mindenki járja a maga útját. Ez a modell azonban feltételezi a befolyásosabb partner, jelen esetben az Egyesült Államok érdekeinek elsődleges figyelembevételét, s Washington bizony sokszor nem többnek, mint az államok egyik kormányzójának nézi az orosz elnököt. Így aztán most is az amerikai érdekek számítanak majd elsősorban. Az ENSZ csak jelképes szerepet játszhat az iraki újjáépítésben, ami megpecsételi az orosz érdekeltségekhez fűzött reményeket is. Az sem számít jó előjelnek Moszkvában, hogy az amerikai kongresszusban határozatot terjesztettek be, amely kizárja az iraki újjáépítésből a háborúval szemben álló országokat. Ennél is cinikusabb volt a washingtoni héják egyik vezéralakja, Paul Wolfovitz, aki szerint Oroszország, Franciaország és Németország oly módon vehetne részt a rendezésben, hogy leírják Bagdad fegyverkezésre és Szaddám Huszein palotáira elköltött államadósságát. Kétségkívül az amerikai és brit cégek viszik majd el tehát a nagy üzleteket, felülvizsgálják az orosz kőolajtársaságok iraki koncessziós szerződéseit is, s Moszkva csak abban bízhat, hogy a Fehér Ház azért semmiképp sem akarja az ellenségévé tenni a Kremlt. Moszkva tehát az egyik oldalon csak vesztett, míg a másikon sem nyert semmit. A „régi” Európa jóindulata ugyanis legfeljebb arra volt elegendő – jegyzi meg több orosz elemző is keserűen –, hogy az Európa Tanács a csecsenföldi háborús bűnöket kivizsgáló törvényszéket hozzon létre. Higgadtságra intik Putyint a szakértők a Párizs–Berlin–Moszkva tengellyel kapcsolatosan is, megjegyezve, hogy ez az egység törékeny, mindenki más-más indíttatásból vesz részt benne, így inkább rövid távú érdekeken alapul. A francia kormánypárt egyik hangadóját idézik, aki a szentpétervári csúcs előtt óvta a három országot, hogy valamiféle elutasítási frontba szerveződjenek Washingtonnal szemben. Mindezek igencsak elgondolkodtathatják Putyint, aki határozott és nem új keletű európai elkötelezettsége ellenére sem kívánja megkockáztatni, hogy Irak után elveszítse Amerika számára Oroszország modernizálása, világgazdasági beágyazódása szempontjából elengedhetetlen jóindulatát is.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
