Hivatalnoksereg

Ahogyan a második világháború végén Japánba vagy nemrég Afganisztánba, most Irakba is amerikai tankokon érkezik az új adminisztráció. Ez ismét felveti a kérdést: lehetséges-e Irakban is a demokrácia fegyveres exportja?

A pesszimista, ám irreálisnak korántsem nevezhető forgatókönyvek sötét képet sugalmaznak Irak közeljövőjéről. Eszerint délen a síiták bosszút állnak régi sérelmeik miatt a szunnitákon, menekültek ezrei hányódnak a régióban, északon a turkok és a kurdok egymásnak esnek a kirkuki olaj feletti ellenőrzés miatt, e vetélkedésbe beszállhat Törökország, míg a régi rendszer tisztjei veszélyes vegyi anyagokkal kereskednek a feketepiacon. A káosz e fel-felvillanó képei azt az amerikai elképzelést erősítik, hogy a megszállás után kemény kézzel kell irányítani a Közel- és Közép-Kelet biztonsága és stratégiai egyensúlya szempontjából kulcsfontosságú Irakot. A Fehér Ház is tisztában van ugyanis azzal, hogy az iraki hadművelet legfőbb eredménye nem a katonai győzelem, hanem a háború utáni berendezkedés stabilitása lehet.
Washington az úgynevezett japán modellt részesíti előnyben; e megoldás első számú híve maga Bush elnök. Eszerint a háború utáni Irakban ideiglenesen katonai adminisztrációt állítanának fel. Ezt a forgatókönyvet alátámasztja a Fehér Ház szemében a pozitív történelmi tapasztalat. A Japánt megszálló amerikaiak ugyanis a negyvenes évek végén a távol-keleti csapatok akkori parancsnokának, Douglas MacArthurnak az irányítása alatt sikeresen lefegyverezték a militáns hatalmat, megkezdték az elengedhetetlen reformokat, rövid idő alatt talpra állították a gazdaságot, kidolgozták az új alkotmányt, és nem utolsósorban teleszórták az országot katonai bázisaikkal. MacArthur azonban mindezt úgy tudta eladni a japánoknak, mintha ők hoznák meg az ehhez szükséges törvényeket. Formálisan így is volt, hiszen a dokumentumokat az ő emberének számító imperátor írta alá. Az amerikai parancsnok zsenialitása nem véletlenszerű. MacArthur nagyon jól ismerte a térséget – apja a Fülöp-szigetek kormányzója volt –, annak kultúráját, tisztelte a japánokat, és nagy tekintélyt vívott ki körükben. Ma azonban nincs a porondon a keleti kultúrát MacArthurhoz hasonlóan mélyen ismerő, a helyiek között is tiszteletnek örvendő amerikai katona. Hiába próbálja Washington az iraki nép érdekeivel, az újjáépítés feladataival, a humanitárius segítség megszervezésével indokolni a katonai irányítás szükségességét, egyelőre leginkább az látszik emögött, hogy az Egyesült Államok számára ez a forgatókönyv garantálná leginkább az ország olajszektora feletti ellenőrzést. E megoldás ellen szól az is, hogy a második világháború utáni Japán vagy Németország demokratizálásának sikeres példája nem okvetlenül működik Irakban. Az említett két nép mentalitása ugyanis különbözik az arabokétól. A japánok, németek a vereség után fegyelmezetten megbékéltek a megszállással, elkövetett bűneik miatti büntetésként fogták fel, míg az iszlám világban az amerikai katonai jelenlét inkább a radikalizálódáshoz vezethet.
Érthető tehát, hogy az iraki ellenzékiek inkább az afgán szcenáriót támogatják. Szaddám Huszein távozása után ők a kabulihoz hasonló, a síiták, szunniták, arabok és kurdok érdekeit egyaránt képviselő nemzeti egységkormány azonnali felállítását látnák szívesen. Hiszen a japán forgatókönyv azt jelentené, hogy legfeljebb szimbolikusan részesülnek a hatalomból, a felállítandó „technikai kormány” ugyanis az ország stabilitásának biztosítása érdekében a Bász párt második vonalára épülne. Mindenképpen igyekeznek tehát nagyobb szeletet kikanyarítani a jövő Irakjának irányításából, a rájuk épülő forgatókönyv gyengéje azonban, hogy a posztok feletti várható marakodás és az erőszakszervezetek feletti ellenőrzés kérdése destabilizálná az országot. Washington erős embereinek többsége is kételkedik e forgatókönyv iraki hatékonyságában, ám éppen az amerikai vezetésen belül, a Fehér Ház és a kongresszus, valamint a külügyminisztérium és a védelmi tárca között e kérdés kapcsán is erősödő ellentétek miatt nem zárható ki teljesen ez a variáns sem. Az afgán példa azonban arra is inti az ellenzéket, elsősorban a kurdokat, hogy ez esetben sem mindig azok az erők szerzik meg a legnagyobb befolyást, amelyek erre a leginkább számítanak. Kabulban sem az Északi Szövetség katonai teljesítménye volt a döntő, hanem Hamid Karzai Amerika iránti lojalitása.