Mindhalálig

„Kőbányán születtem
Ott is nőttem fel
Vannak jobb helyek
De nekem megfelel”
(Földes László – Póka Egon:
Kőbánya-blues)

Nyolcadik emelet. A kétszemélyes lift még zötyög kicsit, aztán nyöszörögve megáll. Már épp kezdenék eltévedni a klónozott lakótelepi lakásajtók rengetegében, amikor Deák Gyuláné megjelenik a folyosó végén, és integetve a helyes irányba terel. Bill a nagyszobában ülve épp a távkapcsolót bűvöli, hátha talál valami jó háttérzenét. A Tv 2 környékén föladja a küzdelmet.
– Tátogás, nyál és műanyag – foglalja össze a körkapcsolás eredményét. – Átverés az egész.
– Hogy érti azt, hogy átverés?
– Egyszerűen becsapják és félrevezetik a fiatalokat, hiszen még véletlenül sem a közönség dönti el, hogy ki lesz a kedvence, hanem azok, akik irányítják a rádiókat, televíziókat, és kényükre-kedvükre gyártják a sztárocskákat. A piacot szőkék és kék szeműek uralják, akik ugyan nem tudnak énekelni, de jól néznek ki. Én meg itt vagyok a fél lábammal. Amerikában vak énekesek igazi sztárrá tudtak válni, mert nemhogy lenézik, hanem még segítik is őket, nekem meg egész életemben csak hátrányom volt a fogyatékosságomból.
– Miért nem próbálkozott külföldön?
– Nem akartam elmenni Magyarországról. Még csak meg sem fordult a fejemben. Rengetegen győzködtek, hogy meg se álljak Amerikáig, ahol ilyen hanggal bizonyosan milliomos leszek. Nevezheti fafejűségnek, vagy aminek akarja, de ma is hiszem, hogy ha Magyarországon születtem és nőttem föl, akkor itt kell élnem, mert itt van feladatom. Néha szomorúsággal tölt el, hogy talán már elfelejtették: egykoron én hordoztam körbe a véres kardot az István, a királyban.
– El lehet ezt felejteni?
– Az elmúlt tíz esztendőben sok mindent elfelejtettek az emberek. Persze nem véletlenül, hanem mert elfelejtették velük. Aki nem szerepel a televízióban rendszeresen, és a dalait nem játsszák a rádiók, az olyan, mintha nem is létezne. Márpedig egy blueszenésznek nem sok babér terem ott, ahol a rádiókból kitiltják a rockzenét, és feketelistára kerül minden dal, amelyben torzítva szól a gitár.
– Gondolom, a jóakarói nemcsak az ország-, hanem a stílusváltást is ajánlották már önnek.
– Csakhogy a bluest nem adom. Amikor betört Magyarországra a lakodalmas rock, engem is megkerestek, hogy készítsünk valami jó kis lakodalmas anyagot, mert abban van a pénz. Azonnal nemet mondtam. Nekem ugyanis kötelességem emlékezni rá, hogy a bluesnak köszönhetem az életemet. És ebben szemernyi túlzás sincs, mert amikor tizenegy esztendősen egy súlyos orvosi műhiba miatt elveszítettem a lábamat, tényleg a zenélés húzott ki a csávából. Képzelje csak el, mit érezhet egy tizenéves srác, aki imád focizni, s egy reggel arra ébred, hogy már soha többé nem lesz teljes értékű ember. Meg akartam ölni magam. Aztán a szomszéd roma srác cimbalmos papája a külföldi turnéról hazatérve hozott a fiának egy gitárt. Akkor menekültem meg. Egész nap lógtunk a lépcsőházban, a srác gyötörte a hangszert, én meg ordibáltam, mert az minden volt, csak nem éneklés, a lakók meg üvöltöttek, hogy azonnal hagyjuk abba. Attól kezdve a zene töltötte ki az életemet.
– Kezdetben is bluest játszottak?
– Á, dehogy. Mondom, a kezdeti próbálkozást még zenének se nagyon nevezném. Később pedig, amikor azért már kezdett megszólalni a kezünkben a gitár, mentünk a többiek után. A beat volt a divat, a magyar együttesek pedig leginkább a külföldi bandákat majmolták. A hatvanas évek végén megalakítottuk a Sztár zenekart, amellyel a mindenható Országos Rendező Iroda (ORI) koncertengedélyét is megszereztük, pedig csak egy-két saját nótánk volt. A blues csak később jött, amikor már túl voltunk a nagy beathullámon. De ahogy elkezdtem bluest énekelni, majdnem abba is hagytam.

– Látta, hogy mit hoz a jövő?
– Inkább, hogy mit rejt a múlt. Mert amikor meghallottam Lakatos Bögöly Bélát és Orszánszky Miklóst énekelni, kijelentettem, hogy többet nem énekelek, abba kell hagynom, mert nem tudok semmit a bluesról. Komolyan elkeseredtem. Aztán Béla és Miklós kijött hozzánk, és ott gitározgattunk meg énekeltünk az utcában. Ez sokat segített. Akkoriban nem hittem volna, hogy egyszer majd a nagy Chuck Berry a hangomat hallva látatlanban azt mondja rólam: milyen jól nyomja a bluest ez a fekete fickó. Nem hiszem, hogy létezik ennél nagyobb elismerés. Idehaza természetesen nehezebb volt a műfaj elfogadtatása, s ebben szerepet játszott a féllábúságom.
– Azt gondolná az ember, hogy a magyar publikum csak a rendszerváltást követően lett intoleráns és kirekesztő.
– Értem a célzást, de már azokban az időkben sem a közönséggel volt a baj, mert életem egyik legfájóbb élményét a már említett ORI pártdelegáltjainak köszönhetem. A Hobo Blues Band az Omega együttessel közösen indult országos turnéra. Engem is meghívtak, az elvtársak azonban kijelentették, hogy a fél lábam miatt nem vagyok színpadképes. Erre Hobóék kitalálták, hogy nem érdemes az ORI-val vacakolni, inkább bevesznek a bandába. Hát ilyen szomorú körülmények között lettem a Hobo Blues Band tagja. Annak a zenekarnak, amelynek életem legszebb hat évét köszönhetem.
– A szakítás miatt nincs önben keserűség?
– A szakításnak megvoltak az okai, de nem érdemes a múlton rágódni, mert az együtt töltött hat esztendő gyönyörű volt. Frenetikus koncerteket adtunk, megcsináltuk a Kopasz kutya című filmet, és mondhatom, igazi sztárok voltunk. Amikor például bekerültem a kórházba, két-háromszáz srác verődött össze az épület előtt. És ha ehhez hozzáteszem, hogy nulla reklám és még ennél is kevesebb hírverés mellett a mai napig telt házas bulikon játszom, akkor akár még elégedett is lehetnék. Sajnos az erkölcsi győzelemből nem lehet megélni. Három évvel ezelőtt például készítettem egy lemezt, amiről a kritikusok azt állították, hogy az elmúlt tíz esztendő legjobb bluesalbuma. Olyan művészekkel dolgoztam együtt, mint Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Toni Lakatos vagy Póka Egon. De ez a lemez sem keltette fel a média érdeklődését. Őszinte leszek: akkor el voltam keseredve, habár vallom, hogy nem az ötperces siker számít, hanem az, amit az ember maga után hagy a világban. Ezért soha nem szabad föladni. Radics Béla föladta. Én nem fogom. Mert amíg a föllépéseimen apuka és gyermeke együtt szórakozik, ráadásul a koncert után a kis srác azt mondja nekem, hogy engem szeret, és nem Kozsót, addig van értelme csinálni.
– Mindenki Kozsót bántja…
– Mert szimbólum, agyonfényesített szimbólum, holott közelebbről megnézve azonnal kiderül, hogy igencsak kopottas a csillogása. Meg kell hallgatni a lemezeit: szólnak a szintetizátorok, dübörögnek a dobgépek, mesterséges az egész. Az igazi zenében egy jól megírt számítógépes programnál azért több rejlik. Mi egy szobában laktunk hatan, ott fürödtünk, ettünk, ittunk, a WC pedig kint volt a folyosón. Kérdezték tőlem: hogy lehet így bluest énekelni? Csak így lehet. Mert aki nem élt meg nehéz időket, aki nem szenvedett, az soha nem fogja megérteni, hogy mi a blues. Mint ahogyan az is fölfoghatatlan lesz számára, hogy miként lehet büszke a sikereire valaki, aki annyit keres, hogy épp nem hal éhen, és egy kőbányai panelházban lakik a nyolcadikon.
Kiváló végszó, köszönöm a beszélgetést – nyúlok a diktafon felé, ám Deák Bill Gyula megfogja a kezemet.
– Várjon, még valami hiányzik – emeli föl az ujját. – Mindhalálig blues! Most már kikapcsolhatja.