Önerős üdvözítők

Az amerikai függetlenség kivívása fegyverekkel történt, és 1812 körül a két hatalom, Anglia és az Egyesült Államok újra a fegyverekhez nyúlt, hogy területi kérdéseket rendezzen. Ennek ellenére egyfajta szimbiózis létesült a két hatalom között a közös nyelv alapján, bár az Egyesült Államokban a hivatalos nyelv majdnem a német lett! Az angol kis többséggel nyert. Ma erre alig gondolunk; ami meghatározó, az Churchill kijelentése, miszerint Anglia szövetségesként mindig is Amerikát választja Európa felett. Tony Blair is ezt tartja politikája gerincének, amelytől még krízishelyzetek sem tántorítják el Londont.
Ez a szilárd tengely a világpolitika legfontosabb erővonala, és a modern időkben ezt illik elsősorban számításba vennie a diplomáciának, legfőképpen Európa megtépázott államainak. Az, hogy ezek az államok, akármilyen konfigurációkat alkotnak – jelenleg az „európai unió”-t –, nem olyan lényeges, mint az angolszász öszszetartás, amely a tengereken és a szárazföldön egyöntetűen érezteti hatását és hatalmát. A szolidaritás titka bizonyos tényezőkhöz kötődik, de mindennél fontosabb a közös mentalitás és életfilozófia.
Ennek gyökerei mélyen nyúlnak vissza a történelembe, és jelenlétüket tapasztaljuk annak ellenére is, hogy a meztelen érdekek nem feltétlenül ugyanazok London és Washington számára. Például Roosevelt elnök jó árat szabott, mikor a második világháború elején eladott Nagy-Britanniának ötven, már akkor réginek számító hadihajót, cash and carry feltétellel, vagyis „fizess és vidd el”. London, bár viszolyogva, birodalmának területrészeivel fizetett. Két sarki boltos nem csinálta volna jobban.
Gyökerekről szóltunk. Eszünkbe ötlik Pelagius szerzetes (Szent Ágoston kortársa és teológiai ellenfele), aki leredukálta az isteni kegyelem fontosságát, és ezzel képessé nyilvánította a hívőt, hogy saját erejéből üdvözüljön. Az angliai szigetekről származott Pelagius azóta is szimbóluma az angol iskolának, a nominalista Occam Vilmos elméletének: metafizikaellenes, aki Istent távoli kényúrnak tartja, ezzel az embert saját sorsára hagyva. A puritanizmus kialakul a századok folyamán, vagyis az a hit, hogy magunktól vagyunk jók, és hogy ennek jele embertársaink földi megváltása! Ugyanakkor ez kidomborítja a praktikus észjárás fontosságát, az aktivizmust, annak figyelembevételét, hogy az erényről csak annyit tudunk, ameddig cselekedeteink sikerben végződnek (William James pragmatizmusa).
Az így előállt jó lelkiismeret világsikereket hoz, azért is, mert azonosítja az erényt a társadalmi haladással, javulással, javíthatósággal. Ez a mentalitás megtalálja locus classicusát a Robinson Crusoe című regényben: az emberi viszontagságok közepette Istent (és a Bibliát) kell szemünk előtt tartanunk, imádkozni kell, és művelhetővé tenni a környezetet. Ez a gentleman feladata, Isten kedvezően fog tekinteni rá, és a siker koronázza imával vegyes aktivitását. Ez már a businessman és a hívő egy személyben. Példa a mindenkori amerikai elnök, aki, bármi legyen is a meggyőződése, lefényképezteti magát a vasárnapi istentisztelet után feleségével és a vastag családi Bibliával. Ez bizonyosságtétel, valamint a jövő felé intő jeladás.
Milyen következményekkel jár ez a mélyen praktikus, pragmatikus mentalitás? Ennek csak néhány megnyilvánulását hozzuk fel most példaként.

Mikor VIII. Henrik király és lánya, Erzsébet királynő meghonosította az anglikanizmust mint nemzeti vallást, a keresztény jogi felfogás helyet adott az angolszász jognak, ahol nem a jus naturalis volt a bázis, hanem a király (egyszersmind egyházfő) akarata. Ezt később Hobbesnál is látjuk, aki egyfajta deus mortalisra hivatkozik. Ez leegyszerűsítette a törvényszéki eljárást, és kezére játszott a parlament uralmának, amelyre átszállt a királyi hatalom. Egy sokat pereskedő nemzet esetében ez nem volt következmény nélkül arra nézve sem, hogy manapság globális törvényszékről beszélünk. Mindenesetre a nép közelebb került a jogforráshoz.
A pragmatikus felfogás egy másik következménye szintén visszavezet a pelagiánizmushoz és William Occamhoz. Amennyiben az emberek jók, és ez konkrét formában is megnyilvánul (az isteni kegyelem redukciója az emberi természet javára), feltételezhetünk egy várost a hegytetőn, ahová mindnyájan el kívánunk jutni, mint a történelem végpontjához. Ezt először mint szent várost, Ciont képzeljük el, de ahogy a világi és hatalmi sikerek növekednek, úgy lesz ebből a vallási fogalomból e világi utópia, praktikus világsiker, ideális emberi csoportosulás – és miért ne? – a történelem végpontja. Egy ember vagy egy nép lehet akkor a megbízott, akinek misszionárius tettei elhozzák a paradicsomi állapotot. Ezek a meggondolások Angliából terjedtek először el a középkori Wycliftől a reformáción keresztül a felvilágosodásig és Rousseau naturalizmusáig. Ez utóbbi Montesquieu-vel és Voltaire-rel megjárta Angliát, ott tanult a kvékerektől, és átkelt az óceánon, magával hozva Manderville új erkölcsét és a demokráciát. Emerson a tanúnk, hogy a XIX. század elején nem volt olyan fiatal amerikai, aki ne hordott volna zsebében valamilyen tervet az utópia megalapításáról.
Az öreg Európában ezeknek a terveknek a kivitelezése ismételten megakadt az intézmények (állam, egyház) ellenállásán. Amerikában az utópizmus (a szent hegytető) széles körben terjedt el, a pragmatizmussal karöltve: a tiszta kezdet, a történelem szabad értelmezése (lásd Fukuyama), a kezdeményezés kultusza, az újdonság varázsa, a misszionárizmus iránti lelkesedés.
Bush elnök beszédei klasszikus stílusban tükrözik az itt megvitatott témákat és ezek felhasználhatóságát konkrét szituációkban. Az egész világ Robinson Crusoe szigetévé lett (az utópia általában sziget vagy hegytető a vonatkozó irodalomban); egy vallásos és praktikus férfira vár, aki elhozza a békét, a civilizációt és a sikeres együttélést. Mondanunk sem kell, mennyire alakítja mindezt a technológia kultusza: egyszerre emberboldogító és természetformáló. Egy valóságos vallás. Prométheusz mítosza és a Faust-legenda eltörpül mellette. Mi, az új vallás tanúi aggódva tapasztaljuk azonban, hogy nemigen különbözik korunk többi ideológiájától.