Ország és nemzet

Szombaton egy kérdés eldőlt, de mindjárt itt van helyette ezernyi más. Nemzetstratégiai szempontból a legfontosabb: lesz-e vasfüggöny újra magyar és magyar között? Milyen lesz a kapcsolattartás a szomszédos országokban élő nemzettársainkkal? Hiszen ne feledjük: majd kétmillió magyar egyelőre kívülrekedt az unión, s ha betartjuk a játékszabályokat, néhány hónapon belül vízummal jöhet a kárpátlajai vagy vajdasági magyar az anyaországba. Az erdélyit pedig a szegénység vagy a bukaresti hatalom adminisztratív intézkedése marasztalhatja otthon.
A határon túli magyarok örülnek az anyaország sikerének, de szívükben ott a „hogyan tovább?” aggodalma. A Medgyessy-kabinet a csatlakozási kampányban kissé elfeledkezett róluk – nekik nem jutott hely az óriásplakátokon, szinte teljesen kimaradtak az EU-kommunikációból. Pedig Győzike és Kozsó mellett talán lehett volna találni olyan határon túli magyar személyiséget is, aki legalább olyan hatékonyan buzdított volna a voksolásra, és jelezte volna azt is, hogy összetartozunk. Miért nem jutott eszébe senkinek, hogy például a veszprémi kézilabdacsapatban parádésan védő Sterbikkel vagy a marosvásárhelyi származására büszke énekessel, Keresztes Ildikóval készüljön EU-s reklámspot? A voksolás népszerűsítésére szánt adómilliárdokból miért kellett kihagyni azt, aki állampolgárságában nem, de szívében magyar? Utólag persze lehet magyarázkodni, de attól a tények nem változnak – a csatlakozás tízmillió belügye maradt annak ellenére, hogy a tiszteletre méltó országteljesítmény az egész nemzeté. Hiszen az ország eredményében a borsodi kohászok és az esztergomi autógyáriak munkája mellett az Erdélyből áttelepült orvosok, a Vajdaságból érkezett mérnökök és a Kárpátaljáról ingázó szakmunkások verejtékét is megtalálni. Sőt, az államhatárok ellenére ott van a parajdi sóbányászok és a horvátországi magyar gazdák hozzájárulása is, hiszen a sok évtizedes szétszakítás ellenére egyek vagyunk – Kányádi Sándor nemcsak erdélyi költő, hanem ugyanúgy magyar, mint Márai Sándor vagy Radnóti Miklós. A szlovéniai magyarok sikere ugyanúgy a nemzet büszkesége, mint Lékó Péter világraszóló sakkeredményei.
Szavazás és kampány után talán lesz idő erre is figyelni. Sok a tennivaló: tizennégy esztendővel a rendszerváltás után sok még az akadály a magyar–magyar kapcsolatokban a schengeni határ nélkül is. A fél emberöltőnyi idő nem volt elég arra, hogy a kultúra és az információ akadálytalanul átjusson a határokon, és arra sem, hogy nemzettársaink hazájukban másodrendű állampolgárokból államalkotó tényezővé lépjenek elő. Igaz, jó pár éve van Duna Televízió, és az internet sokat segít a gyors hírcserében, de Magyar Nemzetet – és semmilyen anyaországi napilapot – nem lehet még vásárolni Kassán, Eszéken vagy Kolozsvárott. A gagyi már megtalálta a maga csatornáit, de igényes színpadi produkció, komoly szellemi értéket rejtő könyv csak nehezen és az anyaországi árhoz képest is drágán érhető el a határon túli területeken. Még nem mindenütt örülnek a magyar tőkének, annak ellenére, hogy a pénznek nincsen, nem kellene hogy legyen nemzetisége. Még túlontúl sok helyen tekint „nemzetbiztonsági kockázatként” a többség a kisebbségi magyarra, csírájában eltiporva minden olyan kezdeményezést, mely hosszú távon elvezethetne a gazdasági-kulturális önrendelkezésig. Még azokban az országokban is komoly gondok vannak, ahol a magyarok politikai szervezetei ott vannak vagy voltak a hatalomban – a kormánypozíció nem volt elég a görcsök oldásához. A nemzet határok feletti egyesítése nem mehet az anyaországi kormány hathatós és határozott támogatása nélkül – az unióba bejutva nem feledkezhetünk meg a kívül rekedt magyarokról.
Európa, úgy tűnik, befogadja Magyarországot. Az már rajtunk, az anyaországban élőkön múlik, lesz-e elég erőnk, érdekérvényesítő képességünk, politikai akaratunk ahhoz, hogy magyar nemzetként is elfogadjanak.