Tranzit

Tizenéves korában cselédnek küldték a kilencszázas évek elején a Székelyföldön született nagyanyámat. A fiatal lányt tíz napon át szekereztette egy gyergyói örmény fuvaros, amíg a deszkákkal feldöcögtek Budapestre. Ma ez az út autóval – a határátlépés nehézségétől és a forgalomtól függően – kilenc–tizenegy óra alatt megtehető, de feleennyi idő is elég lenne, hogy a közel hatszáz kilométeres „távolságot mint üveggolyót” kis Balázshoz hasonlóan megkapjuk, ha volna autópálya. Repülővel egy órába sem telne – igaz, Parajd környékén repülőtér sincsen.
A deszkák tetején utazó nagyanyámnak volt ideje átállni a falusi komótos mozgásról a városi lüktetésre – lassan, alig észrevehetően változott mellette a táj és az emberek, így nem érte sokk az érkezéskor. Ma tíz óra alatt nyolc–kilencezer kilométert repít a jumbo-jet. Az ember felszáll valahol a gépre, alszik egyet, aztán egy teljesen más kultúrába, klímába, hangulatba csöppen. Nincs ideje felkészülni – az átállás addig tart, amíg megkérdezi valakitől a helyi időt, és ellenőrzi a mobilján a térerőt. Új faj vagyunk új szokásokkal – alszunk, amikor lehet, eszünk, amikor éppen divat enni. Diétás a kóla, cukormentes az édesség, buborékjától megfosztott a szóda. Világfalva lakói fitneszterembe járnak, hogy fittek maradjanak, mert már semmi közük a természetes élethez, a természethez. A székely ember ezt nem érti: arrafelé a fittség csak szerencsés mellékterméke a napi megélhetésért folytatott küzdelemnek, hiszen rönköket emelgetve vagy kaszával-villával-ásóval sarcolják ki a földből a betevőt.
Mi, modernek megtanultuk a leckét Kerouactól: úton lenni boldogság, megérkezni halál. Egy barátom, ha hirtelen sok lesz neki Budapest, autóba vágja magát, és nekiindul a semminek. Legutóbb Homoródfürdőig vezetett egyhuzamban, ott ivott egy pofa borvizet, aztán visszafordult. Az út oda-vissza több mint ezernégyszáz kilométer, de Magyarországon mindenki ásványvíznek hívja azt, amiért odautazott.
Egy másik barátom még nagyobb világpolgár, ezért aztán spórolt pénzéből kedvenc városában, Kuala Lumpurban nyitott magyar éttermet. A vendéglő szépre sikerült, a magyar szakács remekül főzött, a betévedő turisták elégedettek voltak. De csak turisták tévedtek be, a malájok közül senki. A barátom nem értette a dolgot, ezért még többet költött reklámra. Mindhiába. Aztán egy helyi ember megsajnálta – világfalusi szolidaritás? –, és leült vele beszélgetni. Két történetet mondott el. Az egyik a muzulmán ország vezetőjéről szólt, aki valamikor a kilencvenes évek elején hivatalos úton erre járva egy szép, nemzetiszínű szalaggal átkötött disznósonkát kapott ajándékba. A másik történet egy magyar úr nevéhez kötődött, akinek a számlájára írta az ottani sajtó a pár évvel ezelőtti ázsiai válságot – az illetőt Sorosnak hívják. A barátom megköszönte a történeteket, és azóta azon gondolkodik, hogy olasz vendéglővé fazonírozza az éttermet, hátha így sikerül becsalogatnia a helyieket is…
Mióta globálisak lettünk, globálisak a legendáink is. Nagyanyám a pár hónapos budapesti szolgálata kivételével nem járt a faluján kívül, unokájának negyvenezer mérföld van az egyik törzsutaskártyáján. A bátyám gyereke 1999 végén, a számítógépek kétezerév-problémája kapcsán megkérdezte: igaz-e, hogy azért nem tud szilveszter éjszakáján a földön maradni az összes repülőgép, mert a légi forgalom úgy van kitalálva, hogy csak a repülők felének van hely, így a többinek a levegőben kell lennie? Az élet csattanós választ adott a kérdésre: az után a bizonyos szeptember tizenegyedike után pár napig jól elfért az összes gép a földön.
Nyolcvan esztendeje nagyapám egész életére szóló félelmet szerzett be magának azzal, hogy egy átmulatott éjszaka után felelőtlenül elment borbélyhoz. „Hegyesújságkor (holdfogyta idején – A szerk.) nyírtak meg, végzetes következménye lesz még ennek!” – mondta évtizedek múltán is hideg borzongással.
Mi, a tranzitvárók népe már mástól félünk: elég pár izgalmas tudósítás a CNN-en egy új vírusról, máris megvan az ügyeletes borzonganivaló.

A British Airways transzatlanti járatain a turistaosztályon is külön monitor jut minden utasnak. Tizenkét csatornán jön a mozgókép, így Londontól San Franciscóig akár négyszer is meg lehet nézni a legújabb James Bond-filmet, a Halj meg máskor!-t. Igaz, előtte öles betűkkel figyelmeztetnek, hogy a filmben darabjaira hull egy repülőgép, s ez megzavarhatja a kedves utas nyugalmát. Az egyik csatornán csak arról adnak információt, hogy épp hol jár a gép: megmutatják többféle térképkivágásban a pillanatnyi állapotot, majd következik a számok tengere: megtett és hátralévő út mérföldben és kilométerben, külső hőmérséklet Celsius- és Fahrenheit-fokban, repülési magasság, sebesség, szélerő, várható érkezési idő. Érdekes volna megmutatni az épp aktuális félelemtérképet is: most haladtunk át az ebola felett, balról terrorista ország, előttünk pedig az AIDS tombol.
Az utóbbi két évben kiderült, mennyire sérülékeny jószág is a világfalu népe. Néhány kamikaze terrorista és egy eddig azonosítatlan vírus gyökeresen átalakítja az életünket. Pánikszerűen lemondjuk a hónapok óta tervezgetett nyaralást, nem megyünk el a konferenciára, és annak örülünk a legjobban, ha hozzánk sem jön senki. Nagy ívben elkerüljük a kínai éttermeket, mert „sose lehet tudni”, és ha mégis muszáj utaznunk, a tranzitváróban gyanakodva méregetjük egymást. Gyanús az, akinek barna a bőre, de az sem megnyugtató, ha valaki túlságosan fehér – hátha maszkot visel, hátha csak smink az egész. Gyanús az ideges utas, de még gyanúsabb az, aki túl nyugodt – bizonyosan hidegvérű profi. Gyanús, aki tüsszent (atípusos tüdőgyulladás?), aki vakaródzik (valószínűleg valami új nyavalyája van), aki izzad, aki sokat alszik és aki keveset. Elillant a bizalom, legszívesebben csak magunk lennénk egy steril óvóhelyen.
Miért és mitől félünk? Eddig százan haltak meg az új nyavalyában, a Dél-Kínából útjára indult nem típusos tüdőgyulladásban. Kínában gyaníthatóan havonta ennek sokszorosát teszi ki a közlekedési balesetben elhunytak száma. Ez globálisan nem érdekes, de az előbbi miatt karantén alá vonják a „gyanús” repülőgépek utasait, a határőrök pedig indoklás nélkül akadályozhatják meg bárkinek a beutazását. Itt tartunk: felbukkant egy mikroorganizmus a Távol-Keleten, amely némi médiahátszéllel romba döntheti régiók, földrészek gazdaságát. A világcégek hazarendelik munkatársaikat, a tőzsde pánikban, a politikusok tehetetlenek. Légitársaságok zárnak be, tönkremennek a turizmusra épülő iparágak, de még a méregdrága kozmetikai cégek is bajban vannak, hiszen az illatszerek forgalmának jelentős része a tranzitvárók vámmentes boltjaiban bonyolódna le, ha volna utas.
Kanton környékének kis falvaiból beadtak valamit a világfalu közösébe, és ezzel tönkretették: a félelem vírusai a tranzitváróban vannak.