Tündérjáték

Ezerkilencszázháromban harmadik alkalommal osztották ki a Nobel-díjakat, s az egyik díjazott – a fizikusok között – egy asszony lett, Marie Curie, aki férjével, Pierre Curie-vel és Henri Becquerellel megosztva kapta az elismerést. Aztán 1911-ben a kémiai Nobel-díjat is átvehette.

Regényes életét legendák övezik, alakja, személyisége irodalmi, művészeti alkotások tárgya lett. De vajon száz év múltával hogyan cseng a mában mindaz, ami gondolatait, elveit, tetteit jellemezte?
A Nobel-díj átvétele után a tudósok úgy érzik, elvesztették a nyugalmukat, tönkretette az életüket a dicsőség. Marie Curie írja: „Kissé sajnálom, hogy eldobáltam a leveleket, amelyeket kaptunk: igen épületesek voltak… Volt közöttük szonett, költemény a rádiumról, különféle feltalálók, spiritiszták és filozófusok levelei. Tegnap egy amerikai írt, engedjem meg neki, hogy az én nevemre kereszteljen egy versenylovat.” Pierre Curie pedig így dohog: „Békességes időre vágyódom egy csendes országban, ahol tilos előadásokat tartani, és az újságírókat üldözik.”
Nem azt mondom, hogy a kollégák egyike-másika, ha kifogyott a tényekből, a képzeletét hívja segítségül, és a szakma lejáratására törekszik, de néha azon tűnődöm, hol tartana ma a kereszténység, ha Lukács, Máté és János a mai újságírók közül került volna ki?

---

---

---

---

---

---

---