Regényes életét legendák övezik, alakja, személyisége irodalmi, művészeti alkotások tárgya lett. De vajon száz év múltával hogyan cseng a mában mindaz, ami gondolatait, elveit, tetteit jellemezte?
A Nobel-díj átvétele után a tudósok úgy érzik, elvesztették a nyugalmukat, tönkretette az életüket a dicsőség. Marie Curie írja: „Kissé sajnálom, hogy eldobáltam a leveleket, amelyeket kaptunk: igen épületesek voltak… Volt közöttük szonett, költemény a rádiumról, különféle feltalálók, spiritiszták és filozófusok levelei. Tegnap egy amerikai írt, engedjem meg neki, hogy az én nevemre kereszteljen egy versenylovat.” Pierre Curie pedig így dohog: „Békességes időre vágyódom egy csendes országban, ahol tilos előadásokat tartani, és az újságírókat üldözik.”
Nem azt mondom, hogy a kollégák egyike-másika, ha kifogyott a tényekből, a képzeletét hívja segítségül, és a szakma lejáratására törekszik, de néha azon tűnődöm, hol tartana ma a kereszténység, ha Lukács, Máté és János a mai újságírók közül került volna ki?
Nem tudom, hányan utasították vissza a becsületrend lovagkeresztjét. Pierre Curie és Marie Curie közöttük volt. Hiába, az emberi nagyság olyan út, amely az ismeretlenbe vezet. Madame Curie előtt az „én” nemcsak gyűlöletes volt, hanem egyszerűen nem is létezett – emlékezett vissza kisebbik lánya, Eve Curie.
A ma embere (itthon feltétlenül) egyre inkább csak az egyes szám első személyt ismeri, ezért hát mondhatjuk, hogy énsokkban szenved.
A pihenés náluk nagy kerékpártúrákat jelent. 1898-tól 1903-ig bejárják Franciaország szinte minden részét, és fáradtan térnek haza erdők-mezők virágjaival megrakodva.
A magyar szármású Gábor Dénes professzorról, az 1971. évi fizikai Nobel-díj birtokosáról egy amerikai lap azt írta: „A teniszlabdának köszönheti, hogy feltalálta a holográfiát.” „Ez tévedés! – mondta nekem a világhírű tudós Budapesten. – Az viszont igaz, hogy éppen teniszeztem, amikor az ötlet eszembe jutott.”
Vajon a Curie házaspár mit köszönhet a rádium felfedezéséért a kerékpárnak?
Marie Curie életének vezérszavait keresem: fegyelem, csend, vasakarat, szigorúság, zárkózottság, szerénység, önbizalom, tudományos szenvedély, szeretet, családi összetartás, lemondás, egyszerűség, önzetlenség, segítség, álmodozás, becsületesség, türelem, az élet tisztelete.
Csak azt panaszolták felnőtt korukban a lányai, hogy sohasem játszott velük. Lelkes, nevetős, önfeledt arckifejezését egyetlen fénykép sem őrzi.
Madame Curie igyekezett tagadni a sugárzás okozta veszélyt, amikor az 1920-as években több fiatal lány is meghalt az Egyesült Államokban, ahol rádium felhasználásával úgynevezett világító órákat állítottak elő. A tünetek fáradtságérzettel kezdődtek, vérszegénységgel folytatódtak, és fogfájásba torkolltak. Amikor a fogorvosok kihúzták a rossz fogakat, megdöbbenve tapasztalták, hogy a páciensek állkapocscsontjairól leváltak kisebb darabok, nem gyógyultak be a sebhelyek, és fertőzéstől lehetett tartani. Dr. Claudia Clark, a michigani egyetem professzora 1997-ben Rádiumlányok címmel könyvet írt azokról a hölgyekről, akik az órák számlapját festették, és a sugárzás következtében maradandó károsodást szenvedtek. Ismeretes, hogy Marie Curie is az akkor még kevéssé ismert veszélyességű anyagoktól fehérvérűséget (leukémiát) kapott, s az általa felfedezett rádium sugárzási ártalmaitól halt meg 1934-ben, 67 éves korában. Idősebb lányának, Irene-nek, aki 1935-ben kapta meg férjével, Frédéric Joliot-Curie-vel a kémiai Nobel-díjat, a sugárzó anyagokkal végzett munka ugyancsak tönkretette a szervezetét, s – anyjához hasonlóan – fehérvérűségben hunyt el 1956-ban, 59 évesen. Frédéric Joliot-Curie két évvel később távozott az élők sorából. Ő sem élt tovább 58 évnél.
A haladás annak az eredménye, hogy a lehetetlen enged annak a valaminek, amit így hívunk: elkerülhetetlen. Meg aztán napjainkban érdemes arra is emlékezni, hogy mindig voltak olyan idők, és mindig voltak olyan emberek, akik…
Nyolc évvel ezelőtt, egy áprilisi napon a francia nemzet nagyjainak emlék- és díszsírhelyéül szolgáló Panthéonban helyezték el Marie és Pierre Curie hamvait.
Könnyű volt ezt megcselekednie François Mitterrand-nak. A két nagy tudós már nem tilthatta meg az államfőnek.
Írásbeli válaszadásra kértem huszonhárom 16 éves fővárosi gimnazistát – egy osztályt –, pár szóban foglalnák össze, mit tudnak Madame Curie-ről, és szerintük milyen üzenetet sugall a ma élőknek. A többség – örömömre – aránylag pontos képet adott róla, néhányan azonban bevallották, hogy nem ismerik. „Szégyellem – írta egyikük –, de nem tudom, ki volt.” Egy másik válasz: „Sajnálatos módon nem tudok a személyéről sokat, de majd utánanézek.” S a mának szóló üzenetek közül: „A férje nélkül is megélt volna! De az ő példája megmutatja, hogy a férjekkel is lehetséges harmóniában élni.” „Nem lehet mindent a körülményekre fogni. Curie-ék egy világítás nélküli, fűtetlen deszkabódéban fedezték fel a fénylő bogárkákat, a rádiumot, és tündérjátékban volt részük.” „Meggazdagodhattak volna, de nem szabadalmaztatták az eljárásukat, hanem közkinccsé tették. Ma ez elképzelhetetlen lenne, s talán meg is mosolyognák őket érte.”
A pótkérdés már komoly fejtörést okozott, mert női példaképe kevés 16 évesnek van. És aki van, az sem a magyar irodalomból és történelemből. Ideírom a legeredetibb választ: „A példaképem a dédmamám, aki 87 évesen is fára mászik, és egyedül műveli a telkét. Életének üzenete: élj úgy, hogy ne kelljen félned. És boldogan.”
Marie Curie vetette papírra unokahúgának 1913-ban: „Azt írod, hogy száz évvel ezelőtt szerettél volna élni… Irene viszont azt hajtogatja, hogy jóval később, századok múlva szeretett volna születni. Én azt hiszem, az ember élete bármelyik korban lehet érdekes és hasznos. Csak nem szabad elfecsérelni, hogy elmondhassuk: »Megtettem, ami tőlem telt.« Ez minden, amit önmagunktól elvárhatunk, és az egyetlen, ami némiképp boldoggá tehet.”
