A gyógyítómunkában nem vagyunk lemaradva

Már évek óta szállingóznak az első fecskék, vagyis azok a vállalkozó szellemű orvosok, akik még az EU-csatlakozást sem várták meg, hogy Nyugaton munkát vállaljanak. Az itteni munkavállalással kapcsolatos információk viszont Magyarországon egyelőre inkább szájról szájra terjednek, ezért sok a tévhit, a félreértés.
Svédország majdnem minden kórházában dolgoznak magyarok, számuk az ezret is eléri. Néhányan közülük magas pozícióba kerültek, mint például dr. Konrád Pál, aki a Dél-stockholmi Kórház osztályvezető főorvosa, dr. Klein Péter világhírű kutatóorvos vagy dr. Sebestyén László stockholmi főorvos, de joggal említhetjük dr. Tóth-Rákóczi Ágnes, dr. Korányi János, valamint dr. Jolsvay György jó nevű belgyógyászokat vagy az országos hírű szívspecialistát, dr. Raátz Margitot, akik Malmőben praktizálnak. A közép-svédországi kisváros, Lindesberg területi illetékességű kórházában azonban öt magyar szakorvos is dolgozik, ami rekordnak számít. Dr. Simon Éva belgyógyász, Balláné dr. Túri Erika, dr. Király Rita röntgenszakorvosok, dr. Hámori Katalin aneszteziológus és dr. Sólyom János ortopédsebész, aki mindössze tizennégy hónapja érkezett.
– Hallomásból szereztem tudomást arról, hogy Norvégiában szakorvosokat keresnek, ami körülbelül annyira volt igaz, mint hogy Jerevánban Chevroleteket osztogatnak. Valójában Svédországról volt szó, és az állásokat meg is kell pályázni.
Sólyom doktornak először részt kellett vennie egy „roppant megerőltető”, tizenkét hetes svéd nyelvtanfolyamon, majd egy ismerkedő jellegű utazás következett az állásokat meghirdető lindesbergi kórházba, és csak ezek után kerülhetett a svéd tartózkodási és munkavállalási engedély az útlevelébe.
A nyelvtanfolyamot csak azoknak a szakorvosoknak kell elvégezniük, akik közvetlen kapcsolatban vannak a betegekkel, tehát például a röntgenorvosoknak, az aneszteziológusoknak nem. A megérkezést követően le kell tenni egy egészségügyjogi tanfolyamot és vizsgát, majd a néhány hetes „belerázódást” követően a szakorvosok teljesen önálló munkát végezhetnek, és ha hozzátesszük azt, hogy Svédországban ismeretlen a magyar viszonyokhoz hasonlatos, mindenható főorvosi rendszer, és az osztályokon nem létezik versengés, valamint, hogy az orvosok rendszeresen segítik egymás munkáját, akkor érthetjük meg az itt dolgozó orvosok szakmai nyugalmát. Ehhez hozzájárul természetesen az is, hogy egy szakorvos havi 40 ezer koronás alapfizetést kap (azaz hozzávetőlegesen egymillió-százhúszezer forintot), amihez hozzájönnek még az ügyeleti pótlékok is, így a megélhetéshez nincs szükség a hálapénzre, amit egyébként adni is, elfogadni is szigorúan tilos. Az emberhez méltó kezdéshez a bankok a munkavállalási szerződéssel érkezőknek azonnali hitelt adnak, hogy ha kell, autót, bútort és villát vegyenek, de a korlátlanul mennyiségben rendelkezésre álló bérlakás miatt ez sem szükséges. A hónapokra előre megtervezett feladatok, a nyugodt tempó (a lindesbergi kórházban száz betegre hétszáz egészségügyi dolgozó jut), a teljes körű felszereltség és a kórház állapota mind az eredményes szakmai munka záloga.
Az utókezelések Svédországban nem a kórházban történnek, hanem minden beteg esetében megtervezik az otthoni lábadozás feltételeit, és előre felszerelik a lakását a szükséges berendezésekkel. Az ápolást ezek után teljes körben az önkormányzatok egyetemi, főiskolai végzettségű ápoló- és rehabilitációs személyzete végzi, így a kórházi ágyak túlterheltsége is ismeretlen fogalom. Ez a megoldás kiváltja a méregdrága kórházi ápolást, és szabad kapacitást teremt a gyógyintézményben, így a kórházak „teljes fordulatszámon” összpontosíthatnak a gyógyító tevékenységre. Az orvosok munkáját magas szakmai felkészültségű egészségügyi személyzet segíti (még a segédápolónők is főiskolai végzettségűek), ezért marad idő a (kórházak által fizetett) továbbképzésekre, a szakmai fejlődésre is, ami egyben szigorú elvárás.
– Általános vélemény rólunk, hogy a gyógyítómunkában semmivel nem vagyunk lemaradva. A svédek a bevándorlók iránt kimondottan türelmesek, kedvesek és nagyon segítőkészek. Ugyanakkor annak ellenére, hogy mindez nagyon jól hangzik, óvnék mindenkit attól, hogy alapos meggondolás nélkül fejest ugorjon egy ilyen „kalandba”. A kihívás óriási, csak a szakmailag legfelkészültebbeknek ajánlom, hogy így méressék meg magukat – és persze vannak árnyoldalak is. Például aki nem szereti az adminisztrációt, az jobb, ha otthon marad, mert itt roppant komolyan veszik, és rengeteget kell a számítógép előtt ülni.