A semmiben lebegő tartomány

Ha valaki tegnap éjjel keresztülautózta Szerbiát, Belgrádtól Nis felé tartva jó néhány ellenőrzésben lehetett része. A fővárosból kivezető sztrádán minden autós papírját elkérték, de a nyílt sztrádán is leállították a gépkocsikat a rendőrök az utasok úti célja felől érdeklődve. Égő dzsámit, házat nem láttunk, igaz, a legforróbb város, Nis előtt elkanyarodtunk Koszovó felé. A határ felé már egy lélek sem jár, mozgolódást csak a földbe ásott, álcahálóval fedett katonai állásokban látni, a benne ülők a határt kémlelik. A szerb részen gond nélkül átjutunk, aznap mi vagyunk az elsők, pedig már reggel nyolc is elmúlt. A koszovói oldalon nagyobb a mozgolódás, de csak határőrt és KFOR-katonát látni, átlépőt egyet sem. A helyi rendőr meglepően jó angolsággal arról kérdez, odaát láttunk-e demonstrációt, milyen a hangulat. És persze arra is kíváncsi, idefelé előztünk-e meg katonai konvojokat. Átvizsgálják a csomagjainkat, de nincs fegyverünk, így már csak a harmincegy dolláros speciális biztosítás kifizetése van hátra, és indulhatunk. A papírokat töltögető ügyintéző megmosolyogja kérdésünket, hogy fizetnek-e akkor, ha esetleg tüntetők gyújtják fel az autót. – Háborús eseményekre nem vonatkozik a garancia – mondja, de arra nem válaszol, hogy a tartományban hol vagyunk az efféle eseményektől biztonságban.
Koszovóban meglepő csend van: autót, embert alig látni az utakon. A főváros, Pristina felé szaporodnak a frissen festett UCK-feliratok, de katonai konvojjal nem találkozunk. A városban Bexet Bllaca vár, az albán férfi jól menő autószervizt működtet. A kilencvenes évek végén a háború elől menekülve Budapesten élt, de nem szándékozik visszajönni, mert szerinte igazi háború most nem várható. A műhelyben összerugdosott autót mutat, egy külföldi diplomata hozta be, aki tegnap rosszkor volt rossz helyen a szerb oldalon.
A beszélgetésünkbe a barátai is bekapcsolódnak, így egyre világosabb képet kapunk egy sokéves patthelyzetről. Kiderül, hogy az albánok a tartományt felügyelő nemzetközi szervezet, az ENSZ által létrehozott UNMIK-ot tartják a legfőbb bajok okozójának. – Öt éve itt vannak, de nem történt semmi előrelépés – mesélik, és megmutatják útlevelüket. – Nem furcsa – kérdezi egyikük –, hogy a nemzetközi szervezet által kiadott okmányaink egyetlen országba sem érvényesek? Pontosan annyit érnek, mint egy hontalanútlevél, mindenhová vízumot kell kérnünk. Miért adták, ha nem érünk vele semmit?

A legújabb konfliktus kirobbanásának okait firtatva megtudjuk, hogy mitrovicai szerbek harci kutyákat uszítottak a folyó partján játszó albán gyerekekre. A fiatalok csak a jeges folyóba menekülhettek az ebek elől – a holttestek előkerülése után kezdődött minden. Az UNMIK vezetője nem ismerte be, hogy szerbeké voltak a kutyák, mondják, és egy pár hónappal ezelőtti gyilkosságról kezdenek mesélni, amikor rögtön megnevezték a feltételezett albán tetteseket. Később aztán kiderült, hogy mégiscsak szerb fiú végzett féltékenységből húszéves társával és barátnőjével.
– Miért várja el tőlünk a nemzetközi kisebbségvédelmi követelményeket az ENSZ, amikor azt még Szlovákia sem tudja teljesíteni a romák esetében, miközben lassan tagja lesz az EU-nak? – kérdezik.
A végtelen panaszáradatból kiderül, hogy a KFOR elszigetelt szerb családok érdekében lezár utakat, ellehetetlenítve ezzel albán falvak közlekedését. A térségbe szánt csillagászati összegű nemzetközi pénzek hetven százalékát az UNMIK fenntartására fordítják, így a vaskos fizetésű külföldi hivatalnokoknak nem érdekük a válság mielőbbi rendezése. A tartomány lebeg a semmiben: Szerbiához már nem tartozik, de a függetlenségét sem merik kimondani. A nemzetköziek kontrollálják a tartomány költségvetését, korlátozzák a külföldi cégek betelepedését – vélik –, és azt sem tudják, mi lett az obilicsi hőerőmű milliárd eurónyi fejlesztési pénzével. – Korábban mi adtuk az áramot Jugoszláviának, most pedig importra szorulunk – mondják, felemlegetve, hogy Pristinában ma is hétköznapi dolog a többórás áramszünet.
Azt is megtudjuk, hogy a szerb templomok felgyújtására csak azután került sor, hogy az emberek értesültek a belgrádi és a nisi dzsámik felégetéséről. Bár a városban elterjedtek olyan hírek, amelyek szerint a Pristina–Kosovska Mitrovica útvonalon orvlövészek céloznak az autósokra, nem vállaljuk a Szerbia érintésével járó kerülőt, nekiindulunk a negyven kilométernek. Ezen a szakaszon már nagyon erős a katonai jelenlét, cseh, lengyel és francia KFOR-katonák ellenőrzik a forgalmat. Egy magányos ház előtt páncélozott jármű, benne féltucatnyi katonával. A teljes menetfelszerelésben posztoló cseh őrszem nem hajlandó megmondani, kit vagy mit őriznek, de kis türelemmel minden bizonnyal megláthatnánk, amint két marcona géppisztolyos kísér a közértbe egy idős nénit. Errefelé ilyen idők járnak – a nemzetközi erők presztízskérdést csináltak abból, hogy többnemzetiségűek maradjanak a falvak akkor is, amikor ennek már nem volt csöppnyi reális esélye sem.
Az út mentén különben elképesztő mennyiségű autószalont és -mosót látni. A legújabb luxusgépkocsikat is felvonultató falusi boltokban egy alváz- és motorszám-ellenőrzés minden bizonnyal jelentősen javítaná Nyugat-Európa autólopási statisztikáit. A tartománynak különben nincs saját pénze, mindenki euróban számol, bajba is kerülünk a dollárjainkkal.
Kosovska Mitrovicában a várost kettészelő folyó hídja előtt francia páncélozott ENSZ-járművekből álló barikád fogad, miközben a levegőben katonai helikopterek köröznek. Az albán részen működő ENSZ-adminisztrációt már tegnap evakuálták, este és éjjel gumilövedéket és egyéb eszközöket is bevetettek a hídon átkelni akaró tömeg szétoszlatására. A híd körüli utcákban mi is sírunk, mint a záporeső, ugyanis a tegnapi könnygáz megszorult a tömbházak között. Az utcán bőven találni nagy kaliberű fegyverből származó hüvelyt, jelezve az 1999 utáni legvéresebb zavargások nyomait. A házak között látszólag céltalanul ődöng a tömeg, de bizonyosan nem csak korzózni jöttek: időnként civil ruhás, ám igen erős testalkatú emberek jönnek oda hozzánk, és kérik el a sajtóigazolványunkat. Ilyenkor kicsit örülünk annak, hogy nincs szerb hangzású nevünk, és igyekszünk minél hamarabb visszakérni az igazolványt. Nincs pattanásig feszült hangulat, inkább a készenlétet érezni, azt, hogy itt másodpercek alatt belobbanhat valami, hogy aztán órákig megint csend legyen. A helyzetet bonyolítja, hogy a látszólag békésen sétálgató emberek jó részének valószínűleg van fegyvere otthon, és tudja is azt használni.
A barikád melletti tömbház tetejéről is megpróbál fényképezni a fotós kolléga, de két másodperc alatt felfedezik a katonák, és határozottan leparancsolják. A lépcsőn lefelé jövet gyors kártyacsere, hogy a fotó megmaradjon, de nem veszik ki a memóriakártyát a fényképezőgépből. Akkor vesszük észre, hogy az összes magas ponton kék sisakosok ülnek, míg az úttorlaszt a KFOR-, az UNMIK- és az ENSZ-békefenntartók közösen védik. A sajtóval is határozottan bánnak – senki nem mehet a híd közelébe sem. A másik oldalon is ez a helyzet, tudom meg sms-ben az ott szorult kollégától: átjönni csak akkor lehet, ha az ember másik határátkelőhelyen lép be a tartományba. Egy ideig ez a megoldás a konfliktus lenyugtatására: hermetikusan elzárják az albánokat a szerbektől. Téblábolunk a barikád körül (az operatőröknek, fotósoknak nem egyszerű dolgozni a könnygáz miatt), amikor szirénazúgásra és tapsra leszünk figyelmesek. A kormányfő, Bajram Rexhepi jött meglátogatni a kórházban fekvő sebesülteket, az épület előtt az albán televíziónak nyilatkozó helyi fiatalember pedig arról beszél nagy garral, hogy azonnal újra kell alakítani az UCK-t, vagyis a Koszovói Felszabadítási Hadsereget.
A városban néha hallunk lövéshez hasonló dörrenéseket (egyszer nagyobb robbanás zaját is), de nem tudni, ki és honnan adja le ezeket. Az egyik dombon gyerekek kosárlabdáznak magasfeszültségű oszlopra szerelt palánk alatt, alattuk megcsillan a várost végzetesen kettéosztó folyó. Egyszerre giccses és fájdalmasan valós idejű a kép.
Visszaindulunk a fővárosba, de a negyven kilométeres út kétszer annyi ideig tart, mint idefelé. Több helyütt is szögesdrótból és páncélozott járművekből álló kordonokat emeltek, az amerikai KFOR-katonáknak még arra is volt idejük, hogy lepedőnyi csillagos-sávos lobogókat húzzanak fel az ideiglenes check-pointok mellé. A katonák az autóbuszok utasait is egyenként ellenőrzik, ezért hatalmas a torlódás, de az emberek nem zúgolódnak, most az erő nem az ő oldalukon van.
A városban elbeszélgetünk egy budapesti lánnyal, aki ide jött férjhez. – A nevem nem lényeg – mondja, és arról mesél, hogy ezt a háborút már évekkel ezelőtt megnyerték az albánok maguknak. – Az idén otthon, Budapesten is beírattam iskolába a gyerekem – meséli –, mert soha nem lehet tudni, ott is biztosítani akartam a tanulási lehetőséget. A tanítónő nem értette a kérdésem, hogy melyik osztályba járhat majd a gyerek. Hát a korosztályának megfelelőbe, mondta. Pristinában egy külvárosi iskolába jár a lányom, és tizenhat osztály van az évfolyamában! Az albán családok tényleg nem bíznak semmit a véletlenre: a fiatalok hamar férjhez mennek, s még akkor is nagy lakomát csapnak, ha el kell érte adni a család javait. Nem félnek a gyerekáldástól sem, egyáltalán nem ritka a nyolc-tíz tagú család. Majd csak lesz valahogy, gondolják, s nem félnek a szavazásoktól sem, hosszú távon biztosítva van a többség.
Az élet minősége különben sokat változott az utóbbi években. Igaz, hogy még mindig nagyon kevés a munkahely, de a boltokban már mindent kapni. Lassan a régi szabályok is működni kezdenek: a háború után gombamód szaporodó bódékat és illegálisan felhúzott építményeket bontják, a város kezdi visszanyerni régi arcát. A tömegben egyre több az ismerős, mondják azok, akik mindvégig itthon maradtak, mert Európa nagyon határozottan nekifogott hazapakolni a koszovói menekülteket. Lakásaikban azonban már mások élnek, ez újabb konfliktusokhoz vezethet.
– Nincs megoldás – fogalmazza meg a szentenciát az egyik újdonsült ismerős. – Amíg elég idegen katona van itt, addig van béke.