Áll a ház

Azok, kik a szabadságharcban nem estek el, sokkal roszszabbul jártak, mint akik elestek. A halottaknak nem fáj semmi, hanem az élőknek nagyon fáj a nyomorúság. Huszonegy év óta ezernyi koldus várja, hogy a nemzet beváltsa becsületszavát, s amíg ez a szó beváltódik, addig sok ezer honvéd koldulni jár, s ajtóról ajtóra vonszolva testét kéreget.”
Vidats János egykori honvéd százados vélekedett így azoknak a negyvennyolcas honvédeknek a sorsáról, akik a szabadságharc leverése után itthon maradtak, s hosszú éveken keresztül hiába várták az 1848. évi XXXIII. törvény 8. paragrafusának megvalósulását, amely szerint „mindazon közvitézi és hadtiszti egyének illő jutalmazásáról, kik a hon szolgálatában az ellenség előtt magokat kitüntették, vagy élelmük megszerezhetésére bénulás miatt tehetetlenek lettek, valamint az elhullottak családairól az álladalom gondoskodik”.
Az 1867-es kiegyezésig – ismerve az osztrák abszolutizmus rendszerét, megtorló intézkedéseit – gondolni sem lehetett a törvény életbelépésére. Az 1860-as évek végén azonban már szerte az országban honvédegyletek alakultak. Céljuk az volt, hogy az egykori honvédeknek kivívják az erkölcsi elismerést, illetve a rokkant katonáknak vagy az elesettek hozzátartozóinak az állami gondoskodást. Mivel a hatvanhetes kormány a több ízben elmondott interpellációk ellenére sem tett lépést a fenti törvény előírásainak megvalósítására, 1869 augusztusában a honvédegyletek országos gyűlésén Vidats János százados indítványozta, hogy építsen az ország közadakozásból az „1848–49-iki rokkant honvédek számára házat, melyben biztos lakást és ellátást nyerjenek”. Az indítványt a jelenlévők óriási lelkesedéssel, egyhangúlag elfogadták.

A javaslat hírére megmozdult az egész ország: a honvédmenház céljaira egy év alatt 64 594 forint gyűlt össze, és természetben is szép számmal adakoztak a hazafiak. Aranykönyvnek nevezik azt a díszes kapcsos kötetet, amelyben feljegyezték mindazokat, akik áldozatot hoztak a rokkant, öreg honvédek házának létrejöttéért és működtetéséért. Néhány kiragadott példa az adományozók névsorából: Kossuth Lajos és fiai, Damjanich Jánosné, Jókai Mór; mellettük honvédtisztek, képviselők, ügyvédek, iparosok, de akadt szolgaleány is. Közösségi felajánlásokat tettek különböző megyék, városok, községek, a Budapesti Tudományegyetem egyes karai, számtalan takarékpénztár és sok-sok civil szervezet. Vidats János felajánlotta, hogy egy rokkant honvéd menházi ellátását saját maga fedezi. Példáját többen követték. 1875-ben I. Ferenc József király, immár megbékélve a rebellis magyarokkal, 5000 forintot adott a ház javára.
Az összegyűlt 87 ezer forintból 1871-ben megvásárolták a mai Marczibányi tér helyén azt a telket, amelyre Kanzer és Frey építészek tervezték meg a 80 honvéd befogadására alkalmas épületet. 1871. október 1-jén megtörtént az ünnepélyes alapkőletétel, s 1873 márciusában beköltöztek az első lakók. Az örömteli eseményről így írt lelkesült hangú versében Kuliffay Ede:

„Im, áll a ház!
Áll és megnépesül,
Megnépesítik gyér számú lakói.
Daliák egykor, most már gyönge aggok,
Nem a jelenben, multakban élők.
A napba néző sasszem elborult,
A menyköves kar izma reszketeg.
A szikla-mell behorpadt, de a szív
És benne a régi hit – a régi még ma is.”

A honvédek felvételénél a következő szempontok szerint rangsorolt a bizottság: elsőként a világtalanok kaptak helyet, őket követték a súlyosan, majd a kevésbé rokkantak. A fennmaradó üres helyekre az idősebb és betegebb veteránok kerültek.
Hogyan éltek itt a honvédek? Katonához méltóan, szigorú házirend szerint. Szabályozva volt a reggeli felkelés, az öltözködés, a szobatakarítás elvégzésének, az étkezéseknek, a pihenésnek és az esti lámpaoltásnak az ideje. Megvolt a rendje az eltávozásnak, a szabadságolásnak és a vendégek fogadásának. Gondoskodtak a bentlakók teljes ruházatáról, a betegek ellátásáról és az elhalálozottak eltemetéséről.

1881-re a közadakozásból létrehozott alap és annak járulékai egyre kevesebbnek bizonyultak a ház működtetéséhez, nyilvánvaló lett, hogy veszélyben forog a további léte. Ekkor az országgyűlés elé vitték a honvédmenhely ügyét, s döntés született az állami kezelésbe vételéről. Az ily módon megmentett intézményt 1900 nyarán új épülettel bővítették, amely már 150 agg honvédnek nyújtott menedéket. 1873-tól, az első lakó beköltözésétől 1901 decemberéig 750 fő lelt otthonra a házban. A századfordulóra a honvédek nyugdíjazásának és segélyezésének dolga is rendeződött: a Honvédelmi Minisztérium által kinevezett, illetve a honvédegyletek által delegált öt-öt főből álló felügyelőbizottság vette kezébe az ügy intézését.

A szerző a Hadtörténeti Múzeum főmuzeológusa
A fényképeket a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum fotóarchívuma őrzi