Döntsd a működő tőkét!

Radikálisan csökkent a hazánkba beáramló működő tőke aránya az utóbbi két esztendő alatt, pontosabban: a múlt év végére már másfél milliárd eurós kiáramlás volt ezen a téren kimutatható. Úgy fest, a folyamat sajnos megállíthatatlan: a nagy nemzetközi vállalatok már inkább preferálják az egyébként szürkének titulált Szlovákiát, a feltörekvő piacnak számító Horvátországot és az elmaradott, viszont 2007-es uniós tagságra áhítozó Romániát a térség egykori éltanulójával, azaz Magyarországgal szemben, amikor kelet-közép-európai beruházásaik színhelyéről kell dönteniük.
Leszámítva tehát a Medgyessy-kormány tankönyvekbe illő gazdasági bravúrjait – a magas államadósságot, a pénzügyi káoszt; vagyis a nemzeti fizetőeszköz mesterséges leértékelésében való, amúgy szakmai idiotizmussal felérő közreműködését, az euró bevezetése körüli hercehurcát, továbbá a 7-7,5 százalékosra jósolt 2004-es inflációt, a kelleténél jóval gyengébb magyar GDP-t, no és a költségvetési deficit tavalyi, esetleg idei (?) rekordját –, az MSZP–SZDSZ alkotta kabinet hatalomra jutása óta a legaggasztóbb tendencia a hazánkba be- és onnan kiáramló működő tőke egyenlegének alakulása volt.
Felettébb beszédes a témában készült statisztika: miközben a nettó működőtőke-áramlás 2000-ben – igaz, a régi szerkezetű folyó fizetési mérleg szerint – még kétmilliárd eurós szufficitet mutatott, addig a tavalyi esztendő végére már másfél milliárd eurós kiáramlás volt tapasztalható. Magyarán: a nemzetközi cégek nemhogy nem helyezik ki ide a vállalati forrásokat, még az itteni tőke is kezd az országból elmenekülni.
Hogy is van ez? A baloldali politikusok, valamint a köréjük szerveződő pénzügyi elit által csak a multinacionális nagyvállalatok ellenségének definiált Orbán-kormány idején dőlt a pénz az országba, most pedig a szakértői kabinet alatt nem sikerül becsalogatni, sőt itt tartani a magyar gazdaság számára amúgy kívánatos forrásokat. A folyamat, vagyis a romlás közgazdasági okai persze több okra vezethetők vissza. Részint a korábban felvett tulajdonosi hitelek visszafizetéséhez is kapcsolódik a negatív trend, amelyet többek között az európai recesszió miatt visszaesett hazai beruházási hitelkereslet váltott ki.
Másrészt a tulajdonosi részesedés formájában megvalósuló nettó tőkebeáramlás is csökkent, éppen akkor, amikor a gazdaságpolitika miatt elszaladó belföldi kereslet következményeként a folyó fizetési mérleg sokkal nagyobb finanszírozási igényt támasztott.
Létezik egy gyakorlatiasabb magyarázat is, erről majd lentebb, ám szögezzük le, hogy egy korszerű gazdaságnak nem feltétlenül erénye a tőkevonzás. Ausztria például megengedheti magának, hogy távol tartsa magától az olasz és a német tőkét – máskülönben rég felvásárolták volna már nyugati szomszédunkat Burgenlandtól Voralbergig. Ám ne feledjük, hogy az osztrákok egy pozitív külső szaldóval rendelkező költségvetést képesek felmutatni, így a felhatalmazott vállalati megtakarítások sorsa esetükben nem különösen érdekes.
Magyarország gazdasága viszont ezt nem engedheti meg magának. Alacsonyak a megtakarítások, továbbá a félretervezett büdzsé kitágult lyukait is a működő tőkéből kell finanszíroznunk, így az országimázs elvileg nem lehet(ne) más, mint a térségben mindenkinél magasabb hozadékot, megtérülő befektetést ígérő állam képe. Ennél a pontnál jutunk el Szlovákiába, Csehországba, Horvátországba vagy Romániába. Ha esetleg valaki nem emlékezne rá, a közelmúltban beruházásának színhelyül választott, magyarországi üzemek helyett más, a környékbeli államokban új telephelyet a BMW, az MG Rover, a Peugeot-Citroën, a Hyundai és a Toyota. Miért? Szlovákiában például alacsonyabb az adókulcs, továbbá az élőmunka költsége, arról nem is beszélve, hogy az állam részben átvállalja az infrastrukturális fejlesztések finanszírozását a befektetőktől, s jelentős számban áll rendelkezésre szakképzett munkaerő. A jelek szerint a szlovák kormány kiválóan szót ért a külföldi befektetőkkel, nyitott és vonzó befektetésösztönző csomagot állít össze. Szlovákiát azonban nem csak a gyártásukat Közép-Európába telepíteni kívánó multik választják mostanában szívesebben. A legnagyobb magyar cégek közül három is jelentős leányvállalatot hozott létre az utóbbi években a szomszédos országban. A magyar és külföldi cégek motivációi talán eltérők, de úgy tűnik, ma már Szlovákia strukturális átalakulása visszafordíthatatlan, ami Magyarország számára intő jel lehet.
Regénybe kívánkozik az is, hogy Magyarország vezetése – immár évek óta – füle botját sem mozgatja, ha a svájci Davosban Világgazdasági Fórumot tartanak nemzetközi bankárok, befektetők és politikusok részvételével. Sajnos már nemcsak a helvét köztársaság esik túl meszszire, hanem a császárváros is. Például az ugyancsak nemzetközi Euromoney konferencián Bécsben sem képviseltette hazánk magát hivatalosan. Ami tehát a nyugati kormányok pénzügyminisztereinek fontos, nálunk nem ügy.
S ha visszaemlékezünk a tavalyi esztendő látványos nagyvállalati kivonulásaira, úgy azt kell megállapítanunk, hazánk elveszítette korábbi versenyképességét. Pedig a világszerte tapasztalható visszaeséssel szemben Közép-Európában továbbra is stabilan nő a beáramló működő tőke összege. Ide kívánkozik az UNCTAD, az ENSZ szakosított szervének 2002-es adatok alapján készült tanulmánya is. Eszerint csak Csehország tudta megőrizni kiemelkedő pozícióját a közép-európai országok közül, noha korábban hagyományosan Cseh-, Lengyel- és Oroszország számított a befektetők kedvelt célpontjának, illetve hazánk. Ám 2002-re Magyarországra mintegy másfél milliárd dollárral kevesebb működő tőke érkezett, mint a megelőző évben. Ez a mintegy 850 millió dolláros eredmény Horvátország vagy Románia hasonló mutatójánál is gyengébb. Öszszességében egyébként 29 milliárd dollár működő tőke érkezett az említett időszakban ebben a térségbe, szemben a 2001-ben regisztrált 25 milliárddal. Az UNCTAD szerint 2002 végéig Lengyelországba 45, Csehországba 38,5, míg Magyarországra 24,5 milliárd dollárnyi beruházás érkezett.
Magyarországra tehát egyre kevesebb tőke áramlik, így már csak a nyolcadik helyen állunk a regionális versenyben. Ha minden megy a maga útján, nem kevesebbtől, mint átlagosan évi kétmilliárd dollárnyi bevételtől búcsúzhatunk el.
Noha a tőkevonzó képesség nem feltétlenül erény, mégis egy adott ország legfőbb versenyképességi indikátora. A versenyképességet persze rengeteg mutatóval lehet jellemezni, mint például a munkaköltséggel, a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának stabilitásával, a jogi szabályozás kultúrájával, a korrupciós rátával, a befektetési kedvezményekkel. Az a lényeg, hogy egy állam mire képes: tervezhetők-e itt a folyamatok, s ha igen, kiderül, hogy mennyi tőkét tud vonzani.
Döntsd a tőkét, ne siránkozz! – József Attila verse sajnos aligha aktuálisabb máskor, mint most. Tőkedöntés és siránkozás helyett persze hazánkat kellene versenyképesebbé tenni, hogy új munkahelyek létesüljenek, s a vállalatok által befizetett iparűzési adóból fejlődjön az infrastruktúra. Ehhez viszont alacsonyabb adókulcsokra s hiteles gazdaságpolitikára van szükség. De ezért ne menjünk már a szomszédba!
Rég bizonyított: ha az ország vonzó, előbb-utóbb az életszínvonal is nő. Vagyis: amennyiben versenyképes az ország, úgy jön a tőke, ha nem, elmegy. Ilyen egyszerű ez.