Egy méltatlan nyilatkozat

Medgyessy Péter gyakorló miniszterelnök az új generációs Gusztos Péter szerint politikai Anettka, mert állítólag egyik is, másik is akkor kerül címlapra, ha levetkőzik. Hosszasan kutattam az emlékezetemben, hogy mikor vetkőzött le utoljára Medgyessy. Arra jutottam, hogy két éve, a választási kampányban közölték az uszoda vizétől még gyöngyöző fedetlen felsőtestét a (Gusztoshoz is közel álló) baloldali elkötelezettségű lapok – beszélő kontrasztba állítva az átizzadt futballmezben küzdő Orbán Viktorral. Nem tudom, ki hogy van vele: egy választott politikustól jómagam szívesebben veszem, ha a homloka domborul és nem a mellkasa – ám ízlések és pofonok különbözők. Már akkor is éltem a gyanúperrel, hogy a sanda kampánystratégák esetleg a külcsín alapján szavazni is hajlandó női szavazórétegre kacsingatnak – de akkor még elhessegettem magamtól a gondolatot. Ám ez a politikai anettkázás – amelyet ráadásul egy baloldali politikus időzített a baloldali fogantatású nőnapra – fölélesztette bennem a régi kételyt. A férfi politikusok – főként, ha egyazon kormányzatot erősítik – szabadon csepülhetik egymást; ám Anettkát nincs joguk belekeverni a sárdagasztásba. Előállt az a helyzet, amit soha nem feltételeztem volna: mind a szakmai szolidaritás, mind a férfiúi lovagiasság arra késztet, hogy Anettka nevében is kikérjem magamnak a bárdolatlan, szexista koalíciós vagdalkozást. A televíziós kollegina ugyanis ebben a konstellációban nem csupán a politikai hatalmasságoknak kiszolgáltatott médiamunkás, de védtelen hölgy is. Gusztos és pártja szabadon folytathat álságos médiakampányt a saját miniszterelnöke ellen, miközben az általa delegált minisztereket változatlanul elküldi a kormányülésekre (ne feledjük: a szigorúan titkos, alkotmányjogból bukásra álló Medgyessyt az SZDSZ szabadította a magyar közéletre); de nem sérthet meg emberi méltóságában egyetlen civil állampolgárt sem. Ha Magyarország kiforrott jogállam lenne, az Anettkának fizetendő kártérítésre még a Gizella utcai pártszékház is könnyen rámehetne.
Mindez persze még mindig sokkal inkább sorolható a meglehetősen primitív belpolitikai folklór témakörébe, mint az a megnyilatkozás, amelynek a Hír TV nézői lehettek tanúi a vasárnap esti Kérdések órájában. Az interjúalany Dávid Ibolya, az MDF elnök asszonya volt, s a tőle megszokott jó formát hozta: okos volt, higgadt és rokonszenves. Figyelemre méltó dolgokat mondott például pártja gyermekszegénység-ellenes csomagjáról, s elismerően hümmögött az ember: lám, lehetséges értelmes és hasznos dolgokkal is kampányolni. Az új szlogen – „pártbeszéd helyett párbeszéd” – már kevésbé tetszett: ami jól hangzik mondjuk az államfő szájából, enyhe falsot kap, ha egy pártelnök nyilatkoztatja ki. (Nem sokkal azután, hogy az „öncélú politikai píárszempontok által vezérelt közéleti vitát” ostorozta.) Ám ezzel kapcsolatosan még elnéző az ember: elvégre egy kis pártnak mindig nehezebb felhívni magára a figyelmet a szakadatlan tematizálási küzdelemben – óhatatlan, hogy olykor sarkosabban fogalmazzon. Érthető az is, ha a tartósan az ötszázalékos parlamenti küszöbbel küzdő politikus jobban hajlik a listás dominanciájú választás és a kétkamarás parlament felé – szerencsés esetben ugyanis ezek még ideig-óráig elodázhatnák az elkerülhetetlennek látszó kétpártrendszert. Az viszont egyszerűen érthetetlen és megmagyarázhatatatlan, ahogy Dávid Ibolya a Magyar Televízió elnökének megválasztását érintő kérdésre reagált.
A moderátor, Kóczián Péter ezzel kapcsolatosan hosszan idézett a Magyar Nemzet – általam jegyzett – szombati vezércikkéből, melynek lényege az volt, hogy az MDF által az MTV kuratóriumi elnökségébe delegált négy tag méltatlan alkut kötött az MSZP-delegáltakkal a kétharmados többség elérésére, az egynegyedes részesedésű SZDSZ semlegesítésére. Dávid Ibolya, aki állítása szerint ott helyben, másfél nappal a megjelenése után ismerkedett meg a szöveggel (vagyis ezek szerint vezető jobboldali politikus létére nem forgatja a Magyar Nemzetet), méltatlannak nevezte a „glosszát”. (A publicisztika természetesen magasabb rendű véleményműfaj a glosszához képest, de ezt egy politikusnak nem feltétlenül kell tudni. Míg azonban az MDF-nek nincs futballpolitikája, addig médiapolitikája szemlátomást van – így az ehhez való hozzá nem értés súlyosabban esik latba.) A méltatlan jelzőt később ki is bontotta az elnök asszony: szerinte méltatlan volt az írás a kétharmados médiatörvényhez (e kétharmados médiatörvény szellemét meghazudtolva, a Fideszt kiszorítva és a kormánypártokkal cinkosan összejátszva szerzett egy ötszázalékos párt – az MDF – ötvenszázalékos részesedést az MTV kuratóriumi elnökségében); továbbá méltatlan a tényálláshoz. Megalapozatlan dolgokat írtam – erősítette meg más szavakkal, majd Rudi Zoltán elnöki pályázatának támogatásával kapcsolatban kerek perec kijelentette: „az MDF-nek nem volt ilyen döntése.”
Ez pedig a tévénézők szemszögéből nem jelent egyebet, hogy mind én, mind a Magyar Nemzet hazudott. Csúnyább vád aligha érhet egy sajtóorgánumot. Az újságírónak meg épp- úgy a hitelesség, a szavahihetőség a legbecsesebb kincse, mint a szegény lánynak az ártatlansága. Ráadásul cáfolni is bajos úgy, hogy az ember ne hágja át a más vonatkozásban már emlegetett lovagiasság íratlan szabályait. Magam is emlékszem olyan esetre, hogy (mint most épp Anettkát) nekem kellett megvédeni Dávid Ibolyát a Népszava vezető publicistájától, mert ízetlenül élcelődött az elnök asszony Balaton-átúszása ürügyén. Ez esetben azonban a politikusnő is „fiúsítva” van, így kénytelen vagyok azt mondani, hogy az elnök asszony valótlanságot sugalmaz. Lehet ugyanis, hogy az MDF múlt szerdai elnökségi ülésén nem született döntés Rudi támogatásáról, ám megbízható forrásból tudjuk, hogy a kérdés napirenden volt. A döntést természetesen maguk a kurátorok hozták meg; nem kétséges, hogy az MDF és az MSZP közötti háttéregyeztetés eredményének megfelelően. Dávid Ibolya tehát előre megfontoltan csúsztatott, csúsztatásával pedig rágalmazott.
Végtelenül szomorú vagyok, mert a demokrata fórumban számos olyan politikus van, akit különböző okokból nagyra tartok. Mindeddig közéjük soroltam Dávid Ibolyát is – nem a talmi népszerűsége miatt, hanem azért, mert méltányoltam sziszifuszi küzdelmét pártja önállóságának megtartásáért. Van azonban egy pont, amikor a szép búcsú többet ér, mint a méltatlan vádaskodás, a sajtó bűnbakká tétele. A Magyar Televízióval kapcsolatos fórumos mesterkedés vállalhatatlan, a „kompromisszumra kényszerülés” magyarázata végtelenül cinikus, a kamarillaalku kiegyezésnek maszkírozása a választópolgár kiskorúnak nézése. (Kössünk fogadásokat: lesz-e fórumos alelnök a köztévében?) Szerintem nem az a méltatlan, ha ezt a politikai öngyilkosságot szóvá teszik, hanem az, ha letagadják.
A kamikaze médiaakció értelmetlenségével, a „normális Magyarország” szlogenjére rácáfoló kuratóriumi ügyeskedés amoralitásával nyilván Dávid Ibolya is tisztában van. Bízhat abban, hogy az MTV-ügy miatt is gyorsuló erodálódásnak indult MDF legtehetségesebb politikusait nevéhez illően felszippantja majd a Szövetség – ám ő maga mintha a köztársasági elnöki posztra kacsintana. Első női államfőnek lenni sem ambiciózusabb vágy, mint első magyar űrhajósnőnek; s magam is lelkesen támogatnám Horn Gyulával, Kovács Lászlóval vagy Medgyessy Péterrel szemben. De vajon nem elengedhetetlen-e a szavahihetőség egy reménybeli köztársasági elnöknek?