Egy népirtás kísértő árnyai

Néhány ruandai faluban egy évtized múltán is halottak ezrei fekszenek a nyílt utcán, temetetlenül. A túlélők azt mondják, egyszerűen azért, mert a világ mára szinte teljesen megfeledkezett róluk, s talán ez az egyetlen módja annak, hogy újra felhívják a figyelmet az egykor történt borzalmakra. A minap azonban a fél világot bejárta egy, a tíz éve történt népirtás brutalitását jól jelző újabb tanúvallomás.

A vérontásra buzdító bűnösök felett ítélkező – a tanzániai Arushában működő – törvényszék előtt egy tanú nemrégiben azt állította, a vérengzés idején maga a család- és nőügyi miniszter asszony, Pauline Nyiramasuhuko utasította milicistáit, hogy a tuszi nemzetiségű nőket erőszakolják meg. A tanú a kegyetlenkedéseknek maga is áldozatául esett, az őt megerőszakoló hutu fegyveresek pedig megfertőzték AIDS-szel. A miniszter asszony ügye azonban csak egy a számtalan hírhedtté vált per közül. Voltak, akiket ártatlanul hurcoltak meg, másokra sikerült rábizonyítani a bűnösségüket, sok gyilkos viszont biztos, hogy sosem fog felelni tetteiért. Ugyanis a gyilkosságok elkövetői néhány hónappal ezelőtt általános amnesztiában részesültek. A hihetetlennek tűnő döntést elsősorban a nemzeti megbékélés szent céljával indokolták, nem pedig azzal, hogy a zsúfolt ruandai börtönökben nemrégiben még százhúszezer vádlott várt ítélethirdetésre.
Az 1994-es kegyetlen mészárlásoknak jelenlegi ismereteink szerint több mint nyolcszázezer ember esett áldozatául. A történtek gyökerei 1962-ig nyúlnak vissza, amikor is az egykori belga gyarmat függetlenné válását követően Ruanda hutu irányítás alá került. Az ekkor Ugandába menekülő tuszik 1990 körül merészkedtek csak újra hazájukba, fokozatos visszatértük azonban véres polgárháborúba sodorta az afrikai országot. A kegyetlen adok-kapok „csúcspontját”, de korántsem a végét jelentette, hogy bukásuk után a hutuk népirtásba kezdtek, s száz nap alatt 800 ezer, a tuszi népcsoporthoz, illetve a hutuk mérsékelt irányzatához tartozó embert mészároltak le. Mint lenni szokott, a tragikus eseményeknek Ruandában is számos, sokak szemében mitikus figurája vált ismertté. Közéjük tartozik a később nagy többséggel elnökké választott Paul Kagame, a hutu kormány elleni 1994-es felkelés vezetője vagy a később ellenfelévé váló hutu Faustin Twagiramungu korábbi miniszterelnök, aki maga is csak hajszál híján úszta meg a népirtást.
De ugyanúgy a történtek jelképévé vált Gikongoro városának főpásztora, a hutu etnikumhoz tartozó Misago püspök, aki 428 napot töltött ártatlanul börtönben, borzasztó körülmények között. A püspököt azzal a váddal tartóztatták le, hogy összejátszott a népirtás tetteseivel, illetve hogy nem tett meg minden lehetőt az öldöklés megfékezésére. Később a bíróság mégis kimondta: a püspök nem tehető felelőssé a történtekért.
Az események alatt a nyugati világ viszont nem tett semmit. Az ENSZ, a szavát máskor oly gyakran felemelő Egyesült Államok és Franciaország, továbbá a korábbi gyarmattartó Belgium passzivitása azért is igen furcsa, mert több, azóta napvilágot látó jelentés szerint a fenti államok értesültek ugyan a tuszi kisebbségi népcsoport elleni küszöbönálló népirtásról, ellenlépéseket mégsem tettek.