Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a rendszerváltozás kezdete óta a magyar közgondolkodás mennyit változott. Persze, amikor a közgondolkodás szót használom, valójában nem tudom, miről beszélek, hiszen a fogalom maga is megfoghatatlan, s csak bizonyos konkrét dolgokkal kapcsolatban érzékelhető.
Másrészt: a köz mint olyan megszűnni látszik, mondhatni kettéesett. Itt nem is a szavazatok fele-fele elosztására gondolok, hiszen az úgynevezett „biztos pártválasztók” között egy amorf, de lényegében egynemű közeg helyezkedik el, amely általában elégedetlen, s egyik irányban sem egyértelműen szerető szívű vagy gyűlölködő. Ez a közeg idéz elő időnként „földcsuszamlást” a választásokon, s általában „leváltós” hangulatba kerül a kormányzati ciklusok félidejében, bár általában az ideológiai és lelki érzékenység nem jellemző rá. Így azt is mondhatnánk, hogy a magyar közgondolkodás háromrétegű, a két antagonista között ott vannak a közömbösek, akik hol így gondolják, hol meg úgy.
Persze, ha közgondolkodásról beszélünk, érdeklődésünk középpontjában mindenképpen az úgynevezett értelmiség kerül, és ez esetben a köz szó teljesen értelmezhetetlenné válik. Szinte nincs olyan kérdés, amelyben a magyar értelmiség azonos álláspontot foglalna el. A Kádár-kori „közmegegyezés” anakronizmussá vált, s azt kell feltételeznünk, hogy egy szükséges és lehetséges új közmegegyezés milyenségéért folyik kíméletlen ideológiai harc. Egyértelműnek látszik tehát, hogy a rendszerváltozás a magyar gazdaságot merőben új pályára helyezte, a politikai élet pedig formálisan demokratizálódott, rendelkezünk többpártrendszerrel, jogállamisággal, sajtószabadsággal s egyebekkel, amelyek a jelen helyzetet megkülönböztetik a puha vagy kemény diktatúrák rendjétől. Mindez nyilvánvalóan kedvező tendenciát jelent, ám a változás harmadik kritériumának, az úgynevezett erkölcsi megújulásnak, ami a közgondolkozást és a közérzetet alapvetően befolyásolja, nem látjuk nyomát. Ha a gyűlöletet tételezzük a negatív érzelmek középpontjának, akkor úgy vélhetjük, hogy megújulás helyett visszaesés következett be, s a jelenlegi abszurd helyzetből nem látunk kiutat.
Szinte úgy érezhetjük, mintha valamely rejtélyes, megfoghatatlan erő azon munkálkodna, hogy a gyűlölet és az egyet nem értés az élet minden területére kiterjedjen, elsatnyítva a legalapvetőbb emberi értékeket is.
Tulajdonképpen, ha harcról beszélünk, s azt időlegesnek tekintjük, arról van szó, hogy milyen trend válik uralkodóvá a szocializmus után a kultúrában, a médiában, a közvélekedésben. Már megint a köz szóba botlottam, s ez a botlás óhatatlannak látszik, ha egy normális társadalom jellemzőit tekintjük etalonnak. Aggasztó, ugyanakkor némi vigaszra okot adó, hogy az emberiség eddigi története során bármilyen ideológiai harcról volt szó, végleges, elsöprő győzelmet egyik értékrend sem aratott. Két esetben fordult elő, a nácizmus idején rövidebb, a kommunizmus idején hosszabb időintervallumban, hogy valamely társadalom egyoldalú „eszmék” uralma alá került, de hát mi éppen ebből az állapotból lábadozunk. Némi optimizmusra ad okot az is, hogy Európa (s az egész nyugati világ) modern kori történetében az eszmék egymást „csiszolják”, s a különböző értékrendekbe a bevált, korrektnek bizonyult tradíciók „átépülnek”. Tehát a liberális, szocialista, és konzervatív gondolkodás között szüntelen kölcsönhatás van, mondhatni a „közgondolkodás” kizár bizonyos szélsőséges ellenérzéseket.
Sajnos, ez a „kiegyenlítődés” nálunk ténylegesen sem a kultúra, sem a média világában nem tapasztalható. Sőt, a helyzet a politikai hatalom megszerzéséért-megtartásáért vívott kíméletlen harc közben egyre romlani látszik. A baloldal a kultúrharc fegyverzetének „többségi tulajdonosaként” igyekszik kiszorítani, gettóba kényszeríteni, megalázni az egyébként is hátrányos helyzetben lévő ellenfelét, amelyre az a kisebbségi létet kiegyenlíteni vélő, radikalizmussal felel.
Ez a harc természetesen elkerülhetetlen, mivel a „szocialista földrengés” utórezgése.
Hogy ki nyer rajta, én nem tudom…