A nemzetközi szakirodalom burnout-szindrómának nevezi a kiégés jelenségét, amit valójában nagyszerűen kifejez a magyar fásultság szó. A kiégés szakkifejezés eredetileg a technikában volt használatos, és valamilyen energiaforrás gyengülését jelentette. Innen került át, találóan, a pszichológusok szókészletébe a különböző betegségeket okozó testi-lelki kimerülés leírására.
A burnout-szindróma hallatán ma még az emberek elsősorban a munkamániás csúcsvezetők kimerülésére gondolnak, akik csakugyan hatalmas nyomás alatt élnek, ám mégsem miattuk lett ez a jelenség komoly társadalmi probléma. A pozitív visszajelzés hiánya miatti elfásulás és érzelmi kimerülés elsősorban a segítő szakmákban dolgozókat, a tanárokat, nővéreket, orvosokat, lelkészeket fenyegeti.
De miről is van szó pontosan?
Amikor a dolgozóra ható követelmények és terhelések meghaladják a rendelkezésére álló erőforrásokat, vagy nem elégítik ki egyéni szükségleteit és motivációit, stressz léphet fel – írják a szakemberek. Vagyis: ha hoszszú időn át teljesítőképessége határán kell valakinek helytállnia, úgy, hogy a saját szükségleteit és vágyait tartósan háttérbe szorítja, akkor megbetegszik.
A Gordio Tanácsadó Csoport kutatása szerint a magyarországi vállalatoknál dolgozók negyedének magas a vérnyomása, és valamilyen krónikus betegséggel küzd. Minden harmadik munkavállalónak állandóan fáj a feje, a nyaka vagy a háta, kedvetlen és ingerült, feszült, indokolatlanul elönti a verejték. Ezzel együtt átlagosan alig több mint két napot tölt évente betegállományban, egyszerűen azért, mert nem teheti meg, hogy hosszabb időn át otthon maradjon. Riasztó adat, hogy a burnout-szindróma a vállalati dolgozók közel egynegyedét érte el, és az idézett tanulmány a teljes céltalansággal azonosítja ezt az állapotot. A szakemberek azt mondják, rövid távon a stressz gyengít, de hosszú távon akár halálos is lehet. Természetesen stressztűrő képességünk egyénenként változó, sőt létezik teljesítményfokozó, jó stressz is. A kiégés mindenesetre a negatív stresszláncolat vége, olyan állapot, amikor a munkavállaló képtelen tovább a megszokott színvonalon dolgozni, végső esetben akár az is megtörténhet, hogy belehal valamilyen stressz okozta betegségbe.
A Gordio 1998 óta végez emberierőforrás-kutatásokat. Vicsek András, a cég munkatársa azt mondja, mostanában egyfajta felfutása van a stresszkutatásnak, a cégeket ugyanis vezetőképzésük és a szervezetfejlesztésük hatékonnyá tétele miatt érdekli, hogy melyek a vállalaton belüli legfőbb stresszforrások. Egyes becslések szerint – a belépőket is számítva – az EU-országokban a munkavállalók egyharmada él folyamatos idegi feszültségnek kitéve. Ez a betegállományok miatt kieső munkaerő, a csökkent munkakedv, ad absurdum a drága pénzen kiképzett vezetők kidőlése miatt az unióban évente legalább húszmilliárd eurós veszteséget okoz a munkaadóknak.
A Gordio felmérésében 2003-ban 23 magyarországi vállalat többnyire teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozói vettek részt. Egy kicsivel több férfi töltötte ki a kérdőíveket, mint nő. Sok volt közöttük a harminc év körüli, gyermektelen dolgozó, a többség középfokú végzettségű, kétkezi munkás vagy beosztott, természetesen a minta kiegyenlítettsége miatt a vezérigazgatót éppúgy megkérdezték, mint a segédmunkást.
A munkahelyi stressz jellemzőit tekintve legtöbben a munka mennyiségére és az elvégzendők túl gyors ütemére panaszkodtak, hozzátéve, hogy a törvény által megszabottnál hosszabb munkaidőt többnyire önként vállalják, mert nem tehetnek mást.
A fizikai munkakörülményekkel a válaszadók csaknem fele elégedetlen volt, legtöbbjüket a zaj, a hőmérséklet és a piszok zavarja, egyhatoduk a munkavégzés biztonságának hiánya miatt aggódik.
A munkahelyi kapcsolatok területén a dolgozóknak a legtöbb stresszt a vezetők intézkedései és a belső támogatás hiánya okozza. A túlzott munkahelyi terhelésekért a válaszolók 62 százaléka a rossz kommunikációt, 54 százaléka pedig a munkaszervezési hiányosságokat, a fizetés mértékét, az egymásnak ellentmondó utasításokat, a tisztázatlan feladatköröket és az elbocsátás lehetőségét említették.
A kérdőív szerint munkahelyen kívül a legtöbb feszültséget a pénzügyi nehézségek okozzák, meglepő módon második helyre került az általános gazdasági-politikai helyzet. A legkevésbé zavaró terhelő hatásnak az otthoni támogatás hiányát tartották. Ahogyan várható volt, csak nagyon kevesen ismerték el, hogy élnek valamiféle teljesítményfokozó szerrel, ugyanakkor százból húsz munkavállaló rendszeresen gondol arra, hogy munkahelyet változtatna.
A kérdőívek alapján összeállított adatokból megállapítható, melyek azok a csoportok, amelyek fokozottabban ki vannak téve a munkahelyi stressznek. Ezek elsősorban a 28–39 évesek, hiszen nekik meg kell teremteniük a családalapításhoz szükséges anyagiakat, de ezek a karrierépítés évei is. A fizikai dolgozók és az alacsonyabb iskolai végzettségűek munkaerő-piaci kiszolgáltatottságuk miatt veszélyeztetettek. A vizsgálatból kitűnik, hogy tartós stressz nehezedik a vállalatoknál hoszszabb ideje dolgozókra és a termelés területén foglalkoztatottakra, illetve a munkahelyüket elhagyni szándékozókra. Állandó feszültségben élnek még az elégedetlenek, valamint az egészségi, pszichés és viselkedési panaszokkal küzdők és mindazok, akiknek rossz az érdekérvényesítő és feszültségtűrő képességük.
Simon Péter végezte a kérdőívek elemzését. Ő úgy látja, hogy a munkavállalók harmincas éveinek közepére általában eldől, hogy valaki bírja-e a stresszt, vagy sem. Azt mondja, érdemes volna megvizsgálni, hogy a Magyarországra jellemző korai halandóság és a magas öngyilkossági ráta mögött nem húzódik-e meg a teljes kiégés, vagyis az az állapot, amikor az ember már semmire sem képes, a szó szoros értelmében halálosan fáradt. Magyarországon még nemigen teheti meg senki, hogy otthagyja az állását, és elmenjen a farmjára lovat tenyészteni, erre egy betanított munkásnak még a nálunk szerencsésebb országokban sincs túl nagy esélye. Nálunk inkább az szokott megesni, hogy ígéretesnek induló karrierek törnek ketté a stressztűrő képesség hiánya miatt.
– Az adatok részletesebb elemzése során szinte kivétel nélkül beigazolódott az a kiinduló hipotézisünk, hogy a tünetek és a következmények a terhelésekkel arányosan változnak – mondja Simon Péter, hozzátéve: a stresszel való megküzdés segítői a céltudatosság, a pozitív gondolkodás, a megvalósítható célok kitűzése és az életvezetésbe rendszeresen beiktatott szabadidős programok és a hobbik. A vizsgálat eredményei szerint a magyarországi vállalatoknál az egyéni stresszoldási stratégiák közül leggyakrabban a problémacentrikus megközelítést (81,2 százalék), a kevésbé hatékony támaszkeresést (10,5 százalék), illetve az érzelmi reagálást (8,3 százalék) választották a munkavállalók.
A munkaadók többségének segítsége az állandó feszültséggel való eredményes megküzdésben elsősorban az orvosi ellátás biztosítására terjed ki. A vállalatok egyharmadánál vannak szabadidős és egészségmegőrző programok, de elenyésző azoknak a vállalatoknak az aránya, ahol stresszel kapcsolatos felvilágosító munka folyik. Simon Péter végezetül megjegyezte, tudomásul kell venni, hogy a magyarországi nagyvállalatok nem szanatóriumként funkcionálnak, tehát aki náluk akar dolgozni, annak meg kell barátkoznia azzal, hogy folyamatos feszültségben fog élni. A multiknál a kutató tapasztalatai szerint kétféle munkaerő-kezelési stratégia figyelhető meg: az egyik típus – láttuk a felmérésből, hogy ők vannak kevesebben – igyekszik különféle szolgáltatásokat biztosítani, olyanokat, amelyek a dolgozók egészségének és munkakedvének megőrzését szolgálják, ezek a cégek nagy hangsúlyt fektetnek a belső motivációra. A másik csoport folyamatosan cseréli az embereit. Vicsek András hozzátette, hogy egyre több olyan cég fordul hozzájuk, amelyik hajlandó költeni arra, hogy hatékonyabb szervezéssel csökkentse a belső stresszforrásokat. Tőlünk nyugatabbra ennek régóta kialakult kultúrája van. Egyre több helyen tekintik természetesnek, hogy vezetőknek problémamegoldó tréningeket, illetve a beosztottak irányításával kapcsolatban felmerülő kérdésekben esetmegbeszéléseket tartanak.
A kiégéshez vezető utat a szakirodalomban többnyire egységesen írják le, ez az út azonban nem feltétlenül azonos egy vállalati igazgató és egy falusi tanító esetében, bár ugyanúgy kezdődik és ugyanaz a vége is: a kezdeti bizonyítani akarást a negatív visszajelzések vagy éppen a visszajelzés hiánya miatt felváltja a bizonyítási kényszer, a lelkesedést a stagnálás. Ezt követi a frusztráció érzése. A munkavállaló úgy érzi, hogy a feladatok fölébe tornyosulnak, a munkaidő nem elegendő az elvégzésükhöz. Túlórát vállal, hazaviszi a munkát, lassan háttérbe szorulnak a személyes igényei, a családja és a barátai. Idővel felborul az értékrendje, a teljesítmény mindennél előbbre való lesz. Ennek következtében társadalmilag elszigetelődik, megjelennek a testi és a lelki betegségek. Végül, ha nem változik semmi, kialakul az apátia és a céltalanság, súlyosabb esetben a depresszió. A szakemberek egyébként azt mondják, hogy a kiégés kiváltó oka lehet a depressziónak, és bár a tünetek hasonlítanak, két különböző betegségről van szó.
A tanárok, orvosok, szociális munkások, súlyos betegek mellett dolgozók kiégése elsősorban érzelmi kiüresedés, közöttük is a nők a veszélyeztetettebbek, hiszen nekik otthon is helyt kell állniuk, és rájuk inkább jellemző, hogy a sikertelenségek miatt magukban keresik a hibát. Hegedűs Katalin, a SOTE Magatartás-tudományi Intézetének kutatója úgy látja, a legnagyobb probléma az, hogy a nagy érzelmi megterheléssel járó munkakörökben dolgozó emberek ritkán kapnak szakembertől segítséget ahhoz, hogy a mindennapjaikat átható stresszt feldolgozzák. Sok esetben azok, akik valamilyen segítő szakmát választanak, nincsenek is felkészülve a rájuk váró nehézségekre, talán ennek köszönhető, hogy a magyarországi hospice-ellátásban átlagosan négyévente kicserélődnek a dolgozók. Ez a jelenség Nyugat-Európában sem ismeretlen, de ott felkészülnek rá: az érzelmileg megerőltető munkakörben dolgozók – nemcsak a szociális munkások, hanem például az egyetemi tanárok is – kapnak bizonyos időközönként, általában hétévenként egy fizetett szabad évet, amikor feltöltődhetnek. Arrafelé az emberek egyébként is gyakrabban mennek szabadságra. Nálunk egy középkorú tanárnő így fogalmazott: „Én legfeljebb az éveket számolhatom a nyugdíjig…”
A segítő szakmák válságát és a dolgozók rossz közérzetét elsősorban a hiányos teljesítménymérés, a megerősítés hiánya, az alacsony jövedelem, a gyakori krízishelyzet, az extra mértékű igénybevétel és a nagy felelősség mélyíti. Ehhez jön még a sok adminisztrációs teher és a korlátozott előrejutási lehetőség.
Barth A. R. nürnbergi kutató a magyarországinál lényegesen jobb körülmények között dolgozó német pedagógusok között végzett kutatása is azt mutatta, hogy ötévnyi tanári munka után a megkérdezettek egynegyede már mutatta a kiégés, vagyis az empátiás készségek kimerülésének jeleit. A tanároknak azzal is szembesülniük kell nap mint nap, hogy a diákok lehetőségei sok esetben jobbak, mint az övéik, de sokan, főként azok a pedagógusok, akik valamilyen speciális intézményben vagy hátrányos helyzetű tanulók között dolgoznak, arra panaszkodnak, hogy úgy érzik, a munkájuknak nincs értelme. Szó szerint ugyanezt mondták egy Csongrád megyei felmérésben az ápolónők is. Amikor megkérdezték őket, milyen osztályon dolgoznának a legszívesebben, azt felelték, az újszülöttosztályon, mert „a babák legalább nem betegek”.
A nővérek és az orvosok helyzetét tovább rontja, hogy a váltott műszak, illetve az ügyelet felborítja biológiai egyensúlyukat, soha sem tudják kipihenni magukat. A nővéreknek ráadásul azzal is szembesülniük kell, hogy munkájuknak alacsony a társadalmi presztízse, és az orvosok nem tekintik őket partnernek, kevés dologban dönthetnek önállóan, nem kapnak mindig pontos információkat az orvosoktól munkájukkal kapcsolatban, ugyanakkor ők azok, akik végignézik a betegek szenvedését és haldoklását. Ha ez az örömtelen, kimerítő állapot tartósan fennáll, az ápolónő vagy belebetegszik, vagy fásult, érdektelen, személytelen lesz, ami tulajdonképpen nagyon is érthető önvédelmi mechanizmus. A Csongrád megyei felmérés pontosan igazolta ezt, ugyanis kiderült, hogy az intenzív osztályokon dolgozó ápolónők lelkiállapota sokkal jobb, mint a kollégáiké, egyszerűen azért, mert szakmailag önállóbbak, és napról napra sikerélmények érik őket. De az orvosok helyzete sem rózsásabb: halandóságuk jóval magasabb, mint az átlagos magyar népességé, az orvosnők esetében pedig sokszorosan igaz ez.
Sokatmondó összevetés, hogy míg Nyugat-Európában már ott tart a burnout-kutatás, hogy a szexmunkások elkedvetlenedését tanulmányozzák, Magyarországon egyelőre nem sok esély van arra, hogy a nem profitorientált szektorokban bárkit is érdekeljen, milyen az ott dolgozók munkakedve.
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
